Mint boldog méhecske , teszem a dolgom, de néha van úgy hogy nincs jókedvem... Különben is, "Ha nem lehetek csillag az égen, leszek világító lámpás, pici szobában" -csak kell a megerősítés, a bátorítás, a szeretet. Mert egyedül nem megy!
Papír szerint már 41 vagyok, de 18 múltam lélekben. A Nagy Játékmester szerethet, mert már annyi hülye helyzetbe kevert, hogy 4-5 életre is elég lett volna. Most boldog embernek merem mondani magam, párom, gyerekeim (fiam 23, nagylány 18, kismanóm 12) barátaim szeretnek. Az, hogy Manó sérült baba, egy új világot nyitott számunkra, talán kicsit jobbak lettünk tőle. De lehet, hogy csak nyitottabbak.
Ha írni szeretnél, a magnoliacska@gmail.com címen megteheted. :D
2009-12-26 18:44:50 Elk24:
A hó alatt alszanak a házak,
az egész világ csupa varázslat.
Csillag száll az esti égen,
utat mutat sötét éjben.
A szeretet ma újra éled,
halkan szól most minden ének. Körül ölel, mint egy bársony,
legyen Boldog a Karácsony!
2009-12-23 13:31:26 p:
Boldog karácsonyt neked és családodnak!
puszi és ölelés
2009-09-28 12:40:25 www.angyalka.lapunk.hu:
Kedves Magnoli!
Gyönyörűeket írtál Erdélyről,igazán megható.Én szombaton utazom Erdélybe a kisfiammal és már nagyon várom:)Remélhetőleg rengeteg képpel és élménnyel térünk majd haza.Szép napot!
Az ember csak úgy elmondja a maga kis nyöszörgését, bele a nagyvilágba, halkan elsúgja az univerzumnak, vagy imába szövi: "- Fáj a kereszt, nehéz, nem bírom." Megállunk kicsit és nagyon sajnáljuk magunkat. Tudjuk, hogy ácsorogni nem jó, menni kell, lépni tovább, csak kevés az erő, elfogy a kitartás, néha még a cél is kezd homályba burkolózni. Hittel kérjük a "segíts uram"-at, és elkezdődik a varázslat. Áramlik a szeretet. Jön egy levél, mert valaki úgy érzi, ezt most neked el kell küldenie. A szavak átértékelődnek, már nem csak kis üzenetek, hanem kézfogások, ölelések, erőt adó szeretettöltők. Levél levelet követ, és nem várt találkozások történnek, megjelennek olyanok, akiről azt gondolhattad, hogy tovább fújta őket a szél, vagy hirtelen megölelnek olyanok is, akik eddig nem álltak annyira közel, de sejtetted róluk, hogy tiszta szívű, jóemberek. Mosoly mosolyt követ és megtelik a szíved melegséggel, ennyi jó ember, ennyi sok szeretet áramlik, ezek a hullámok tengerré növik ki magukat, pancsolni, lubickolni lehet benne és mosolyogni, nevetni, mint egy mesebeli vakáción.
Lám, nincs is semmi baj. Némaországon túl is van élet, nincs áthatolhatatlan fal, a szeretet előtt. És mosolyogni lehet, nevetni érdemes-akár magunkon is. Ettől repednek, omladoznak a falak.
Hagyok itt egy részletet az egyik kedves levélíróm leveléből. Talán neked is jó . :)
"Azt kívánom....Neked és magamnak,
Hogy legyen erőd akkor is szeretni, amikor úgy érzed csak Te adsz.
Hogy legyen erőd akkor is mosolyogni, amikor úgy érzed, a fogad törik belé.
Hogy akkor is kitarts, amikor nincs kedved.
Hogy ne zavarjon, ha nagyok a problémáid, hiszen erős vagy és elbírod őket.
Azért, mert ha erős vagy felemelhetsz embereket, ezáltal Te magad még jobban megerősödsz.
Kívánom, hogy legyen erőd félretenni a büszkeséged, ha annak a Valakinek szüksége van rád.
S kívánom, hogy legyen erőd megmondani Neki, mit érzel, mert tudom, hogy ez a legnehezebb. Őszintén kimondani.
Kívánok Neked Türelmet! Hogy meg tudj hallgatni másokat. S hogy meg tudj bocsátani annak, aki nem tud Neked.
Hogy fáradtan is tudj szeretettel és megértően beszélni azzal, akinek szüksége van rá.
Kívánok Neked Bölcsességet!
Hogy tudj különbséget tenni, mikor kaptad azért az akadályt, hogy megküzdj vele és mikor azért, hogy kikerüld, és más utat válassz.
Hogy felismerd a mindennapok szépségét, és ne tragédiák döbbentsenek rá.
Hogy meglásd a szeretteid fontosságát és szükségességét az életedben.
Hogy minden idegesítő tulajdonságuk Téged épít, akár mint rossz, akár mint jó példa.
Bölcsességet, hogy ne akarj tökéletes lenni, csak törekedj a legjobbra.
Hiszen soha nem leszünk tökéletesek, maximum frusztráljuk magunkat a gondolattal. Ellenben a legjobbra törekvés újabb és újabb sikereket, majd célokat eredményez, s ez maga a haladás.
Hogy az aprólékos sziszifuszi hétköznapokban lásd a holnapok nagyságát,és a nagy célok építőkockáit.
Végül kívánok Neked egy apró mosolyt magunkon, hiszen ha mindezt meg tudnánk tenni, akkor már rég az Angyalok soraiba tartoznánk, és valaki olyanokra vigyáznánk, mint mi magunk.
Ám kívánom Neked, hogy megtapasztald: a Teremtés attól válik tökéletessé, hogy ismertek a hibáink és számolnak a tökéletlenségünkkel.
S nem utolsó sorban, kívánom hogy azokkal tölthesd ezt az évet, akik szeretnek, és magadba szívd ezt a Boldogságot!!
A tavalyi évem összegzéseképpen rájöttem, hogy én menet közben lakhelyet változtattam. Nem szándékosan, nem is tudatosan, csak egyszer kiderült, hogy ahol én és családom élünk, az valami légüres tér, vagy ilyesmi, mert a hang nem jut el A-tól B-ig.
Legalábbis ezt a következtetést vontam le az események folyamából. Persze, az elképzelhetetlen, hogy én csak mondom a magamét azoknak, akiket szeretek, és ők meg nem reagálnak rá. Tehát nem hallják. Mert ugye az én hangom nem terjed el az ő fülecskéjük közelébe. Aztánmeg az is lehet, ki tudja, hogy ők is mondják nekem, csak azt meg én nem hallom?
Biztosan ez egy ilyen hely, na. Sebaj, majd időnként rakok ki plakátot, és talán azt már látják, hátha megértjük majd valahogy egymást.
De attól még olyan szép az élet.
Különben a múlt évben annyi minden történt, amiket nem osztottam meg veletek, ez is mind a Némaország szabályai miatt volt. Megszoktam, hogy nem beszélek, mert minek, ha senki se hallja, tehát hallgattam szép nagyokat. Időnként már a gondolataim is lábújjhegyen settenkedtek, hogy ne csapjanak zajt ebben a nagy csöndben.
A gondok súlyos felhőjéből, ami a fejem fölé telepedett, időnként egy-két jégszilánk szóvá vált és elindult a nagyvilágba, hátha mondathópehellyé tud összeállni, és odaszáll, rátelepedik valaki orrára, hogy észrevegye, az se baj, ha az éles kis csillámok megkarcolják a delikvenst. Hiábavaló próbálkozás volt, mihasznaság, mert már estében elvesztette élét, zsugorodott és töpörödött, megszürkült és végül, mielőtt célt ért volna, elolvadt, még csak nem is vízzé vált, csupán párává silányult.
Hallgattam hát szépen, jólnevelten, udvariasan. Sőt, bólogattam is időnként, hogyha már kezdtem belefáradni, ám legyen, úgyis jó, nanáhogy...
Akkor szerettem volna csak üvölteni, mikor egy-két ártatlan jóhiszemű bölcsességnek vélte némaságomat és jött, rámzúdította gondját -baját és várta, hogy majd én megmondom. " Mondd már kérlek, mit csináljak?" - Én mondjam? Én, a néma? Hogy más mit tegyen, én mondjam meg?- mikor én a párommal, gyerekemmel, rokonommal, sőt önmagammal se tudok mit kezdeni? Hogy mondom nekik, de nem hallják, és mondom magamnak, de nem értem.
Kár volt annyira némának lennem. Most visszanézném és talán rátalálnék, hogy mit és mikor, meg mennyire rontottam el. Akkor tudnám, hogy meg lehet-e javítani, érdemes-e.
Igyekszem idén okosabb lenni. Leírom most már, hogy legalább rajtakaphassam magam :) Ha látod, szólhatsz :)
Marlo Morgan fogja a kezünket, és buzdít: Vidd hírét az Örökkévalónak
Már régen ígértem, hogy rakok be részleteket egy könyvből, amit nemrég olvastam, de azóta gyakran ajánlgatom mindenkinek, mert számomra sok kedves gondolatot találtam benne.
A történet egy szüléssel kezdődik. Egy fiatal ausztrál nő elvonul életet adni-szokásaiktól eltérően -egyedül a sivatagban. Ez volt az első dolog ami megfogott, mert szerintem így méltó fogadni egy életet.
"Az anya felnyalábolta a nyálkás újszülöttet. Maga elé emelte, belenézett a csendes gyermek fénylő fekete szemébe és ezt mondta:
- Tudd meg, hogy szeretünk és segítünk utadon! Lelkednek mondom ezt, lelkemből szólván, abból a részemből, amely örökkévaló.
Áttette a gyermeket a jobb karjára, bal kezével markolt a meleg homokból, és dörgölni kezdte a kislányt. A baba mocorogni kezdett. Az anya, miközben szelíden tovább dörgölte, szemügyre vette teremtményét, először a kerek, kopasz fejet, amely elég nagy volt, hogy elférjen benne a tanulás meg a békés természet, aztán a domborodó kis mellkast és a pocakot, amelyekben jut majd hely a meleg szívnek és az egészséges étvágynak. Futárhoz illő hosszú lába, jó széles lábujjai voltak, pici keze hevesen hadonászott az új szabadságban. A test tökéletes volt, egyetlen hiba sem szólt az élet ellen.
Az anya rátette száját a parányi ajkakra és elindította a gondolatot:
"Összevegyítem levegőmet minden élet levegőjével, hogy behatoljon a testedbe.
Sohasem vagy egyedül, kapcsolatban leszel a Mindenséggel." Szelíd simításokkal eltávolította a magzatmázat az újszülött szeméről és orráról, miközben azt mondta: - Ma éjjel őseink sírjain alszol, és egyszer majd rajtuk jársz. Az étel,amit megeszel, nagyszüleink nagyszüleinek csontjából és véréből nőtt. - Aztán megnézte a baba nemi szervét, és azt gondolta: "Örökkévaló lélek, leány- és anyai életbe jutottál. Tisztelem elhatározásodat, hogy általam öltöttél testet."
A történet maga nem túl vidám, hisz két újszülött ikergyermeket elszakítanak az anyától, majd egymástól is, és egyiküknek sem lesz gondtalan gyermekkora, de ezek az egyszerű emberek olyan méltósággal élik meg, hogy tanulnunk kellene tőlük.
Szimpatikus számomra az is, hogy náluk nem szokás ünnepelni a születésnapot, viszont, ha egy ember úgy érzi, hogy egy új életciklusa kezdődik, akkor választ magának egy nevet és bejelenti ezt a közösségnek, akik boldogan megünneplik a fejlődését.
A legmeghatározóbb számomra a vége, mikor levet ír az ikertestvérének. A lányt apácák nevelték, tehát tisztában van a "civilizált kereszténység" tanításaival.
Vallja, hogy a mi világunk tízparancsolata arról szól zömében, hogy mit ne tegyünk. Az ausztrál bennszülöttek népének is vannak törvényei, útmutatásai, de ezek nem tiltók, hanem ellenkezőleg, azt tanítják, hogy mit kellene tegyünk, hogy harmóniában élhessünk önmagunkkal, embertársainkkal és a mindenséggel. szívből ajánlom mindenkinek. Most részletek következnek a" mit tegyünk"-ből:
1. Fejezd ki alkotótehetségedet
Minden ember a saját körülményei prizmáján át lát, ezért egyedi kifejezésmódot kínálhat a világnak. Az alkotókészség magában foglalja a művészetet, de nem korlátozódik arra, mint ahogy a festés, a zeneszerzés vagy az írás semmilyen értelemben sem magasabb rendű azoknál az alkotó gesztusoknál, amelyekkel megnyugtatjuk a szorongatottat, elsimítjuk az ellentétet, rendet teremtünk a
zűrzavarban vagy mesét mondunk a gyereknek.
.....
2. Ébredj tudatára felelősségednek!
Vendégek vagyunk ezen a földön, ezért elvárják tőlünk, hogy olyan - vagy még annál is jobb - állapotban hagyjuk itt, amilyenben találtuk.
A mi felelősségünk, hogy gondot viseljünk a lét más formáira, amelyek nem szólhatnak, vagy nem segíthetnek magukon. Felelősek vagyunk azért, amit ígérünk, amit vállalunk és valamennyi cselekedetünk következményeiért.
... 3. Már a születés előtt beleegyeztünk, hogy segítünk másokon!
Az emberi élet nem arra rendeltetett, hogy magános vándorút legyen. Arra lettünk, hogy segítsünk másokon és törődjünk velük. Valamennyi
cselekedetünkben az a gondolat vezessen: "Mi szolgálná leginkább a létezők javát?"
...
4. Legyünk érettek érzelmeinkben!
Valamennyien kifejezésre juttatjuk az indulatokat és az érzelmeket, a haragot, a csalódást, a csüggedést, a reménytelenséget, a bűntudatot, a kapzsiságot, a bánatot, a szorongást, az örömöt, a boldogságot, a reményt, a békességet, a szeretetet és így tovább. Ahogyan felnövekszünk és megismerjük azt, ami emberi, az lesz a célunk, hogy fegyelmezzük és megrostáljuk érzelmeinket. Egy híres ember mondta valamikor: "Annyira vagy boldog, amennyire engeded magadat."
A humor olyan fontos a jólétünkhöz, hogy addig ne
hunyjuk szemünket álomra, amíg nem találtunk valami örülni- vagy nevetnivalót, és ha nem sikerült, akkor keljünk ki az ágyból, és keressünk valamit, aminek örülhetünk.
....
5. Mulattassunk!
Igen, földi feladataink közé tartozik, hogy eltereljük a mások és a magunk figyelmét. A mulattatás tudatos tevékenység, és az a célja, hogy felvidítsuk a megfáradtat, megédesítsük az elkeseredettet, vigaszt nyújtsunk a betegnek, alkalmat adjunk az alkotásra. A magunk mulattatása elősegítheti az önfegyelmet és az érzelmi érlelődést. Ebben az a nehéz, hogy mindig meg kell maradnunk a pozitív mulattatásnál. Ne várjuk el, hogy mindig csak bennünket mulattassanak.
A mulattatást, amelynek rendkívül erős hatása lehet, nem választhatjuk el a felelősségtől.
Na bumm, ezzel a három szóval írjunk fogalmazást kedves gyerekek:-)
Szóval
az úgy volt, hogy az elmúlt hónapom, mint jeleztem már-itt-ott, bizony
igazán április volt. Bolond hónap a bolond, mindent félreéertő,
félrenéző idegbeteg őrültnek, vagy csak símán: lükeségek a lükének című
időszak .
Mert ami bosszúság, kellemetlenség és bajság csak van, az szépen bérletet váltott hozzám, és csak jött, jött.
A türelmem, a hitem meg csak fogyott, fogyatkozott. Aztán ott állt
egy majdnem hitelen, nagyon türelmetlen és időnként teljesen
kétségbeesett lüke önmagam és nézett rám a tükörből. Mondtam neki, na
állj, most lehunyjuk a szemünket, és veszünk egy nagy levegőt. Hagyjuk,
hogy körbejárjon bennünk, beengedjük minden kis és nagy fájdalom és gond
lyukacskába meg szakadékba, aztán szépen lassan kiengedjük,
kifújjuk.Szélnek eresztjük, útjára engedjük. Aztán ismét nagy levegő, érzed? ez a balzsamos, édes illat a virágoké, a készülő gyümölcsöké, a fészket rakó madaraké, a szerelmesen dörgölődző macskáké, az élet maga.
Aztán minden nap, mikor már ráncoltam a homlokom és szűkítettem a
szemem a problémák miatt, akkor magamra szóltam ismét, hahóóó fel a
fejjel, nyisd meg a szíved és bízz. Manó jött és nevetve átölelt, szinte
jelezte, hogy így kell ezt. (mindig elfelejtem és csak aggódom és
gyötrődőm, ha kell, ha nem)
Lassan, lassacskán a dolgok kezdtek a helyükre kerülni. A borsóm is
szépen nő, virágok is nyílnak, a vetett dolgok elkezdenek kikelni, ahogy
illik, és egyik baj a másik után kezdte megtalálni a lehetőségét,
melyik a megoldásra, melyik a halasztásra, némelyik az elengedésre.
Közben meg közeledett a lányom nagy napja. Véget ért az öt év
középiskola és itt az ideje a búcsúnak, majd a számadás és a továbblépés
is persze következik, de előbb az édes búcsú, szépen megadva a dolgok
módját- bár láttam már ennél jobban szervezett ballagást is, de az a
fontos, amit ő érez, és az a szeretet-burok amit mi, aki szeretjük őt,
odavittünk neki magunkkal, hogy amint kilép az eddigi élethelyéről, és
elkezdi a következő fázist, tudja, hogy nincs egyedül, ott vagyunk neki,
és vele sírunk-nevetünk.(nem lépcső, csak korlát!)
Persze virág-hegyek és eszem-iszom, dínom-dánom :))Persze, csak úgy
ahogy mi szoktuk, sőt, lényegesen visszafogottabban , mint eddig, de
minél meghittebb, annál kedvesebb-nem? (Igaz egy valakit nagyon
hiányoltunk, és reméltük, hogy ha nincs szabad szombat, lesz vasárnap, de ha nem az egyik, akkor talán majd a következő)
A vasárnap kissé borúsan indult. Virágokat cirogattam, és mondtam, látod, anyu hoznám neked,
de a sír nagyon messze van, hozzád meg még nem indulhat a vonatom...
Ezért szépen gyújtottam egy gyertyát és a lángot nézve felidéztem szép,
zöldesbarna szemét, mosolyát, kezének simogató érintését. Manó felébredt, keresésemre indult, és boldogan hozzámcsattogott, hozta az ő ajándékát: ki-csi, kicsi, csicsi-mondogatta nekem, miközben mellére ölelte szomorú fejemet.
Ez az új szó :-) : ki-csi király! :-) Úgy csicsergi, hogy öröm hallgatni.
Persze, a nagyobb gyermekeim se feledkeztek meg rólam, tudom én, hogy szeretnek, de azért jó, hogy idebújnak :-).
Most meg zajlik az érettségi, a vizsga, amin a lányomnak már egyedül kell helyt állnia a továbblépéshez. Izgulok érte, alig várom, hogy felkerüljenek a kérdéssorok, hogy lássam, olyan van-e közte, ami túl nehéz...és várom haza, hogy mondja, hogyan értette, értelmezte, oldotta meg a kérdéssorokat.
Tegnap este kaptuk a hírt, hogy egy kedves, 23 éves, majdnem-szomszéd srác úgy döntött elég. Ő is elballagott közülünk, önként, önkezével nyitotta meg azt a kaput, ahonnan nincs visszaút.
Nagylányom első, gyermekkori szerelme volt.
Nyugodjon békében.
Amúgy jól vagyunk, köszönjük. Nincs bajunk, amit ne lehetne valahogy túlélni.
Péntek van már megint- most valahogy gyorsabban vége a hétnek. Igaz, ez az előző hosszú hétvégének köszönhető. Azt hiszem az is belejátszik, hogy most, mikor már a tél dermesztő fagya kezd feledésbe merülni, és már este tíz után is kellemes hazafele biciklizni, a tavasz feléleszt, felpezsdít és megerősíti reményeinket. Mindennek ellenére úgy gondoltam ránk fér egy kis frissítő.
Már egy ideje kínlódom egy könyvvel, de mivel nem értem a végére, ezért inkább a másik kettőről írok nektek.
Lánykám hozta haza, kölcsönbe kapta. Nem nagyon hiszek az agyonmarketingelt könyvekben. Igaz, amint a metrón ültem tavaly, és olvastam az ajánlóját, egyszerre legalább három változatot képzeltem el, már ettől is kíváncsi voltam, vajon mennyire jártam közel az igazsághoz. Tehát nem volt kérdés, hogy gyorsan lecsapok rá. Elmondhatom, nem jártam igazán közel hozzá :-)) Már csak azért sem, mert valami elvont, most divatos, "majd megmondom én neked a frankót arról, hogyan éld az életed"- féle okoskodásra számítottam. Ehelyett egy jó humorú, öniróniától nem mentes, jól pörgő, olvasmányos, de főleg, szórakoztató könyvet tartottam a kezemben.
Hogy mi is ez?- Hát, mutatom:
Szerintem nincsenek benne világrengető kinyilatkoztatások. Olyanok, amivel már amúgy is tele a padlás- és ez által mások zsebe. Nem tolakszik, nem irritál. Kisebb felismerésekre bukkanhatunk, néhány egyértelmű jelzőtáblára, de ezek kedvesen, szinte rejtetten vannak odacsempészve, nem bökik ki az ember szemét. Miközben jókat mosolyoghatunk a két főszereplő csetlés-botlásán, kisebb-nagyobb tévedésein, sokszor ismerhetünk rá saját hibáinkra, akár így, akár úgy. Van benne látólány, és angyal, "aki akár tőrpike is lehetne", :-) sőt ki tudja, talán boszorkány is rejtőzik az ártatlannak tűnő álca mögött. Mindezek ellenére mégsem túl irracionális, vagy ezoterikus az egész. Szóval a könyv jó ideig csak játszik velünk. Kedvesen, szórakoztatóan, és közben néha kénytelenek vagyunk megállni, elgondolkodni egy-egy mondaton, vagy jeleneten. Vagy jót nevetni a helyzetek tálalásán, még akkor is, ha közben szorul a torkunk, vagy a szívünk...Aztán a vége fele valahogy megváltozik a hangulat, szóba kerül az a bizonyos kód, ami csak a miénk. A mód, ahogy kapcsolódhatunk az Univerzumhoz. Itt már enyhe homály borul a sorokra. Valahogy hiányérzetem támadt. Mintha ez a rész már nem is feltétlenül ugyanannak az embernek az írása lenne, akit eddig olvastunk. Igaz, értékelhetjük ezt tudatos írói fogásnak is, mert ha másik szemszögből nézzük, akkor ez így a jó, csak fura, hogy amiről a könyv címe szól, abból csupán a végén kapunk egy kis morzsát. Igaz , ez által biztosítva van a második kötet élete, mert ugye, azért csak fontos a marketing.:-) Ezt leszámítva, azért csak az a véleményem, hogy a szürke napokon jót tesz nekünk egy ilyen könyv, már csak azért is mert mosolyt csal az arcunkra.
Eltelt egy év. Ha úgy élnék, okosan, ahogy a régiek tették, ma levetném a
gyászruhámat, szépen kimosnám, kivasalnám és eltenném. Azt hiszem a mai
gyertyámat ugyanúgy meggyújtanám és Istenveledet mondanék. Nyugodjatok
békében mindketten, drága szüleim, együtt, egymással, békében.
Annyi mindent kéne köszönnöm nektek, annyi el nem mondott szó, el nem
ölelt ölelés maradt bennem, amivel tartozom. Nektek már csak gondolatban
tudom adni, a valóságban továbbadom gyermekeimnek, szeretteimnek.
Ugyanúgy, mint a kedves emlékeket. Átadom szépen sorban azokat is,legjobb tudásom szerint.
Nem követjük már a régi hagyományokat, én sem hordtam gyászruhát, csupán
az első néhány hétben. Ma azt hiszem, nem tudok mást felvenni mégsem.
Beburkolom magam feketébe, engedem a csöndet, a fájdalmat, hogy átjárja
ismét minden sejtemet. Nem fáj már annyira, csak a hiány sajog. A
visszahozhatatlan érintés, a hang, a pillantás. Ezekre emlékezem.
Szóban, írásban. Tudom, útjukra kell engednem őket, nekem meg itt van
dolgom. Teszem is, tettem tegnap, holnap se tétlenkedek majd. Csak ma,
ma gyászolok. Miközben ezeket a szavakat írom, Manó mögém ült, és
körémkulcsolva kezét-lábát ringat, puszilgat.
Így fonódik össze a múlt és a jelen, meg a jövő.
Egyetlen egy állandó van a képletben.
A szeretet.
Az él.
Látjátok feleim, szümtükkel... :-) hát ilyen lassan lesz nálam mából holnap. Mármint ennyi idő kell, hogy ismét idekeveredhessek, viszonylagos nyugalomban.
Térjünk csak vissza, mert így sosem érek a végére. Szóval a nagy ünnepi készülődés utolsó napjainak egyikén, bár nem terveztem bevásárolni, csak sikerült. Barátnőmet lestem meg munkahelyén, hogy él-e még, és így belém botlott némi pulyka husi, libaaprólék, és egy nagyon helyes duci kacsa. Mindez olyan frissen és kedvező áron, hogy egyszerűen vétek lett volna nem megvenni. Főleg, hogy némi étkezési utalvány is megtette fizetés gyanánt. Tehát okosan kitaláltam, hogy azt a szép kacsát megcsinálom narancsosan, a többiből meg főzők egy tartalmas levesalapot, így a francia salátához való zöldséget- frissen pucolva-méltó környezetben puhíthatom. Meg is tettem mindent a cél érdekébe, szépen, lassú tűzön rotyogtattam a hozzávalókat, ráment az egész délelőtt. Persze, addig se tétlenkedtem, került a sütőbe is két szépen fonott diós kalács. Közben Manóval vigyorogtunk jókat, tisztára idilli volt a készülődés. A nagy nap reggelén Kedvessel elmentünk fát nézni, mert ők meg kiegyeztek nagylánnyal, hogy csak kell egy kis fenyő, felesben állják a költségeit. Itt szakítom meg a mesét, hogy elpletykáljam, Kedvessel december folyamán majdnem tökéletes lett a kapcsolatunk. Ahogy egyre több baj és nyomorúság szakadt a nyakunkba, ahogy ott találtuk magunkat a gödör legalján, és már olyan messze volt a "kinti" lét, hogy már fénysugár se szűrődött hozzánk, mi szépen egymásra találtunk. Volt, hogy elkeseredetten ültünk egymással szemben és nem szavakkal beszélgettünk, csak néztünk egymásra, és láttuk, hogy ugyanaz motoszkál a másikba, és fél szavakkal hümmögtünk egyet-egyet. Aztán továbbléptünk, beszélgettünk is, aztán, olyan hétkrajcárosan nevettünk is néha, könnycsordulásig. Már nem járt kocsmába és semmi okunk nem volt morogni, mert nem kötözködtünk, inkább azon voltunk, hogy apróságokkal is kedvezzünk a másiknak. Szóval egész más lett minden, a gyerekekkel is közelebb került, kereste a társaságukat, dumáltak, játszottak, nevetgéltek együtt, Manó és Zsófi nagy megelégedésére.
Visszakanyarodva a fenyővásárláshoz, Kedves nagy lendülettel keresgélt, alkudozott, és elégedetten közölte, hogy a lealkudott összegből meghív kávézni, hogy volt kolléganőmet is meglátogathassuk. Ott nagy büszkén előadta - amit én nem akartam nagy dobra verni, hogy ő olyan ajándékot kapott tőlem, amilyet nem sokan mondhatnak el- ugyanis neki adtam azt a könyvet, amiben ott csücsül a határszökésünkről írt történetünk. Vándorok a címe a könyvnek és benne lapulnak "A honkeresők". Kinek adhattam volna, ha nem neki? :-) tehát eldicsekedett vele, meg elmondta, hogy van másik könyv is, A fényerdő- okozott is ezzel nagy ámulatot, hisz én eddig a szűkebb pátriámban nem nagyon beszéltem arról, hogy írogatok. Volt kolléganőm alig hitt a fülének, és kaptam ám ölelgetést, gratulációt és gyorsan mécsest gyújtott, mert azt mondta, hogy a jó dolgoknak világosság kell. :-) Ez a kis mécses aztán majdnem tüzet okozott, de párom eljátszotta a hős megmentőt, jól megégetve a kezét.
Hazaérve folytattuk a tesz-vesz dolgainkat, meg átugrott a szomszéd is egy koccantásnyira. Valahogy nem csúszott a bor Kedvesnek, ott maradt fele a pohárban. Közben én mosogattam, és egy kis lábosba összegyűjtögettem a maradékot, amit kidobásra szántam- hátul a kertben van egy gödör az ilyesminek, olyan komposztféle lesz belőle. Megkértem Kedvest, hogy ezt vigye ki. Ő pár perccel később jön be mosolyogva és nyújtja a nagy fazekat- valamit mondani akart, de én lefagytam- Úristen, kiöntötted a húslevest??? Olyan dühös lettem, hogy több hang se jött ki a torkomon. Szerencsére, mert olyan elkeseredett, ijedt kisfiú nézett vissza Kedves szeméből, hogy majdnem elnevettem magam. Csak közben tombolt bennem a felháborodás. Hát ő segíteni akart. Azt hitte, hogy a teraszra kitett is erre vár. (naná, nem fért be a hűtőbe)
Mondtam neki, oké, most már hiába minden, az már ki van öntve, vissza nem jön, de most változtatok a terven, én megyek el Nagylányért egyedül (ő délelőttös volt), mire visszaérek, lenyugszom, ő meg fektesse le Manót.
Hát így is lett, én leléptem, ők maradtak.
Szépen lefeküdtek, Kedves el is szundított, Manó erre kiszökött, és behozta az asztalról a fél pohár bort. Szépen, lassan nyakon öntötte vele az apját :-)), közben kedvesen cuppogott neki puszikat, mert ugye, ünnep, (előző húsvét volt?), meg kiöntögetés.
Mondanom sem kell, a karifa díszítés alatt végig ezen nevettünk.
Mesélek nektek egy kicsit, hisz régóta készülök rá.
Az úgy volt, hogy közeledett karácsony. Józanul átszámolva a lehetőségeket, gyorsan kiderült, hogy idén (se) csinálunk nagy felhajtást belőle. Sőt, úgy éreztem, hogy személy szerint akár kis is hagynám. Eltakarítgattam időnként, de minden egyes nekibuzdulás után megállapítottam, hogy ez végül is, kell. Hogy rend legyen, meg tisztaság. Nem kell csicsa, meg ünnep, minek? kinek?
Nyalogattam árvaságom sebeit, hisz az első olyan karácsony közeledett, amikor már nem él senkim, akinek az életemet megköszönhetném. Még a sírjukhoz se tudok kimenni, hogy virág helyett odategyem zúzmarás szívemet. Nagy a távolság, engem idekötnek a magam fonta béklyóim. Igen, igen, a mázsás, hideg acél és a puha, elszakíthatatlan selyemmadzag is. Mindet magam fontam, kötöttem, kovácsoltam. Magamra, a nyakamra, a szívemre, nyelvemre. Önként. Nem vádolhatok értük senkit, nincs is szándékomban, jó ez így.
Manó érezte, hogy valami nem gömbölyű, így hihetetlen mennyiségű ölelés és puszi csalta vissza a fényt a szemembe nap mint nap. Kedves kis szokást vett fel mostanában. Ha a mosogató, vagy a tűzhely előtt állok(márpedig erre a szertartásra naponta időt kerítek), odasompolyog a hátam mögé, átfonja a karjait a derekamon, és a bal lapockámra nyom egy puszit. Majd huncutul kikukucskál a karom mellett, előbb balról, aztán jobbról, és kukucsozunk, majd megfordulok, átölelem én is, piszézünk, ő mondogatja, hogy sszzzzz :-), és hiszem, hogy ilyenkor azt szeretné mondani, hogy szeret, mert szorgalmasan cuppogja a további puszikat , ha ügyes vagyok, még levadászhatok párat, amit ő jellegzetes "hm-mmm" mormogással nyugtáz. És mosolyog, és mosolygok, csupa boldogság lesz rögtön a szívem.
Tehát visszatérve a karácsonyi készülődéshez eldöntöttük, hogy idén nem lesz ajándékozás. Tehát rengeteg időt spóroltam, semmi boltkóroskodás, a menü is olyan vasárnapi lesz, finom, laktató, de semmi extra.
Csakhogy ember lánya tervez... Aztán a boltba megjött az árú és én egyre többször nézegettem azt a kis laptopot. Játék. Kisgyerekeknek. Vannak rajta gombok, hasonlít a billentyűzet az igazihoz, nyomkodod és a gép szövegel. Bekapcsolásnál köszön: helló! és közli a teendőt: Válassz egy tevékenységet! és lehet számolni, betűket keresni, és szavakat és zenéket és játékokat. Amit megnyomsz, szám vagy betű, azt ő mondja hangosan, de van olyan funkció, hogy ő mondja, hogy mit tegyél, és dicsér JÓÓÓÓ! Vagy közli: Rossz. Szóval ilyen, szerintem, egész jól használható kis eszköz. Otthon mondogatom, kéne egy ilyen Manónak. Vajon tetszene neki?, de a fiam közli, hogy ugyan, azon nincs Tom és Jerry- mert most ez a nagy kedvenc. ( mondja is, hogy óóóó ééé (s) kerr-i. ) De én mindegyre azért hátramegyek, megsimogatom, bekapcsolom, és agyalok. Kicsit drága. Főnök ígéri, hogy nemsokára megy majd lejjebb is az ára. És lőn, lement: 2000 magyar forint. Csakhogy nekem még van 3 nap, míg megjön...Mármint a pénzem. Aztán mikor már ez sem akadály, gyorsan, első utam a kenyérvásárlás után a munkahelyem- most megveszem-mondogatom, örülök a lehetőségnek, de nagy döbbenetemre, tegnap óta, most drágább, mint előtte volt, majdnem 4000. Elszomorodom, lemondok róla. A fenébe, miért is nem tudtam megvenni tegnap. Biggyesztem a szám, ááá, Manónak nem is tetszene. (közben meg tudom, hogy igen) Másnap aztán kiderült, hogy tévedés az áremelés, rosszul jött le az árváltozás. Tehát ismét csak kétezer. Uccu neki, most már nem gondolkodom. Otthon vigyorogva eldugom, és már gondolatban azzal játszom, hogy vajon milyen reakciót vált majd ki Manóból. Másnap reggel, persze, hogy én kelek elsőnek, és amíg várom a kávémat, hogy lefőjjön, Manó is kislattyog. Szerintetek, erre mit csinál a hülye anya??? Naná, nem vár karácsonyig, előveszi. Manó tágra kerekedett szemekkel csodálja, szinte még lélegzetet is alig vesz. Kissé félve, megilletődve, áhítattal nyomja meg a billentyűket. Olyan komolyan vizsgálgatja, hogy én is csak ámulok. TETSZIK NEKI!!! :-)))) nagyon teszik!!! Így még soha semminek nem örült.
Azóta már megszokta, de szívesen kézbe veszi, nyomkodja, egyre ügyesebben, néha mond is dolgokat. Egyedül is eljátszik vele, de azt jobban szereti, ha összebújunk, és együtt nyomjuk, mondjuk, keressük a megfelelő betűket. Csajok, ha elérnénk, hogy megtanuljon írni, kommunikálni, azt se bánnám, ha nem beszélne!
Tehát most ez az új fejlesztő játékunk. Ja, azt nem is mondtam, hogy először, persze a számokkal kezdte, aztán a betűkkel, és úgy kereste ki őket ábécé sorrendben, mint ahogy a betűtábláján voltak. :-)
Tiszta sor, tisztában van ő a dolgokkal. Csak itt-ott akadnak még kisebb bakik. Mert ugye, hallotta ő a tévéből is, hogy ünnep közeledik, mi is gyakrabban mondogattuk, sőt az újságokban is egyre gyakrabban felbukkant ez a szó, meg az, hogy ajándék. Tehát, az úgy megy, hogy fogja az újságot, mindegy milyen, kikeresi a kedvenc szlogenjét-ez az új hepp- és felolvastatja, -hogy aszongya " a kockázatokról és mellékhatásokról olvassa el a..." utána figyelmesen megmutatja az e-mail címet, mondván, hogy "hihihi"-ez a www, "o"-azaz pont, a többi nem lényeg, csak "hu" legyen a vége :-)Ezután megnézzi, hogy van-e benne hétfő, kedd. (többnyire talál)Én meg mutatom neki a gyakrabban előforduló szavakat, amik ki vannak emelve-pl, ünnep, ajándék, vagy kérdezem, hogy hol van ilyen és ő rámutat. Szóval ezek alapján Manó tudta, hogy ünnep közeledik :-)
A nyár
ellobbant már.
A széles, szenes göröngyök felett
egy kevés könnyű hamu remeg.
Csendes vidék.
A lég
finom üvegét
megkarcolja pár hegyes cserjeág.
Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy - valami szalag -
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.
A távolban a bütykös vén hegyek,
mint elnehezült kezek,
meg-megrebbenve tartogatják
az alkonyi tüzet,
a párolgó tanyát,
völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.
Hazatér a földmíves. Nehéz,
minden tagja a földre néz.
Cammog vállán a megrepedt kapa,
vérzik a nyele, vérzik a vasa.
Mintha a létből ballagna haza
egyre nehezebb tagjaival,
egyre nehezebb szerszámaival.
Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst,
szikrázó csillagaival.
A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve
lassudad harangkondulás.
És mintha a szív örökről-örökre
állna s valami más,
talán a táj lüktetne, nem az elmulás.
Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc
volna harang
s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.
S a szív a hang.
Csengés emléke száll. Az elme hallja:
Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja
a pántos égbolt lógó ajtaját,
melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,
csak dőlt a nyáron át.
Tündöklik, mint a gondolat maga,
a téli éjszaka.
Ezüst sötétség némasága
holdat lakatol a világra.
A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
Összekoccannak a molekulák.
Milyen vitrinben csillognak
ily téli éjszakák?
A fagyra tőrt emel az ág
s a pusztaság
fekete sóhaja lebben - -
varjucsapat ing-leng a ködben.
Téli éjszaka. Benne,
mint külön kis téli éj,
egy tehervonat a síkságra ér.
Füstjében, tengve
egy ölnyi végtelenbe,
keringenek, kihúnynak csillagok.
A teherkocsik fagyos tetején,
mint kis egérke, surran át a fény,
a téli éjszaka fénye.
A városok fölött
a tél még gőzölög.
De villogó vágányokon,
városba fut a kék fagyon
a sárga éjszaka fénye.
A városban felüti műhelyét,
gyártja a kínok szúró fegyverét
a merev éjszaka fénye.
A város peremén,
mint lucskos szalma, hull a lámpafény,
kissé odább
a sarkon reszket egy zörgő kabát,
egy ember, üldögél,
összehúzódik, mint a föld, hiába,
rálép a lábára a tél...
Hol a homályból előhajol
egy rozsdalevelű fa,
mérem a téli éjszakát.
Mint birtokát
a tulajdonosa.
A napsugár még alszik tenger-ágyán, A csillagok virrasztanak várva-várván, Közelgő Hajnal, megjöttödet! De halld! harangszó csendül lágy szavával, Skis mécsesek világa pislogáltal A mély ködön a szürke táj felett.
Furák vagyunk, mi emberek. Tegnap megint kiderült, hogy hiába a sok hurrá optimizmus, meg pozitív gondolkodás, mikor a kijelzőn megláttam, hogy a főnököm keresett, csupa negatív dolog jutott eszembe: 1-előbb kell bemennem, 2-baj, hogy tegnap hazajöttem,nem túlóráztam, 3-valamit elrontottam/elfelejtettem, most jön a hideg zuhany.
Na, lássuk a medvét-visszahívtam.
-Nem merted felvenni? - nevetett bele a főnöknőm,
- dehogynem, csak idő, míg előkotorászom.
-Szombaton mit csinálsz?
-izéé-elvileg semmi különöset, de a családdal még nem egyeztettünk,
mondtam az igazi, de sajnos inkább kibúvóra alkalmas választ.
-Hát kaptunk némi pénzt és gondoltam, elmennénk egyet kajálni, dumálgatni, mit szólsz, 2-3 óra csupán.
-Rendben, nem vagyok én a jónak elrontója! :-)
-Oké, majd a részleteket egyeztetjük.
Szinte szégyenkezve raktam le. Kerestem
gyorsan mentséget magamnak, hogy hiszen az utóbbi időben, mindenki csak
fejmosást kapott, én még nem, hát érik :-), csak ezért gondoltam csupa
rosszra. De lám, végre egy nap, mikor mindenki szabad, és ő próbál javítani, csapatot kovácsolni.
Aztán gondolkodtam, hogy a csapathoz nem csak vezető kell, hanem
csapattagok is- vajon a többiek mit szólnak, eljönnek-e, mert az milyen
buta helyzet lenne, hogy ott ülnek max. 4-en, és a többiek tüntetnek a
távollétükkel. Utána tuti, még pokolibb lesz bent a hangulat.
Megérzésem nem csalt, volt aki simán nemet mondott, volt aki szabályosan felháborodott, hogy mit nem képzel, majd pont az egyetlen szabadnapján fog ő ilyenekkel foglalkozni.
Aztán volt, aki azt sérelmezte, hogy ezt előbb kellett volna
megszervezni, nem egy nappal előtte.- Nem értem, itt a faluban ülnénk
le, két óra távollét, az azt hiszem, nem olyan nehezen megoldható, ennyi idő eltelik egy bevásárlással is. Saját érdekünk lenne, egy elfogadható légkör megteremtése, mindannyiunknak tennünk kéne érte. Adott a lehetőség, és még csak esélyt sem adnak.
Próbálom mondani, hogy a jóra való
törekvést tisztelni kell, hogy lehetőséget kell adni,nem csak a
főnöknek, hanem magunknak is, hogy talán fehér asztal mellett könnyebb megbeszélni a kényesebb dolgokat is, csendesen, kulturáltan. Persze, én könnyen beszélek, nincsenek sérelmeim, se jegyzőkönyvem.
Van rossz előérzetem.
Ha már rám szóltatok, ám legyen, csináltam nektek egy kis hamuba sültet.
Persze, a kép nem saját, azt úgy kölcsönöztem, akár ezt a demizsont, de állítólag nagyon finom bor van benne.
Gondoltam ám a diétázókra is! a következő határozottan nélkülöz minden tilalmas anyagot, ha látszat mást mond, ne higyj neki :-) e mellé viszont tényleg tea dukál.
Nos, ennyit a bohóckodásról, várnak a légypiszkos ablakok, meg a borsófőzelék, és egyéb ilyen-olyan tennivalók, mondjuk némelyikét ma szívesen ráhagynám másra, de hiába. Éjjel aludtam vagy 2 órát- abból is forgolódtam felét. Nem panaszként mondom, csak úgy, közlésképpen :-). Mert panaszkodni csak a kerti munkára van kedvem. Illetve pont, hogy nincs kedvem még emlegetni sem, mert tegnap óta mindenfele egyértelműen vannak izmaim, mert ami nincs, az nem fájhat, nekem meg de:-)). Hahó Motyi! jut eszembe, állatkertben nincsenek csirkék? nem lehetne ott nézelődtetni a gyerkőcöket? Mondjuk, tuti van"kikkecske", meg nyuszi, azokat lehet simogatni is.Hmm??? mit szólsz??? :)))(jó, tudom, hogy ez nem így megy, na csak álmodozom)
Néhány évvel ezelőtt- ugye, még kimondani is döbbenetes?- alig néhány ember kezdett el blogolni ezen az oldalon.
Minden nap jelentek meg új írások, és annak ellenére, hogy teljesen vegyes társaság volt (gondolok itt korra, családi állapotra, végzettségre)nagyon gyorsan összeszoktak- összeszoktunk. Mindig volt itt-ott egy-egy pad, ahova virtuálisan lecsüccsentünk és jókat beszélgettünk. Vagy együtt hallgattunk, biztattuk, vigasztaltuk, néha ugrattuk egymást. Sokáig kitartott egymás mellett ez a társaság. A nicknevek szép lassan arcot öltöttek, magánbeszélgetések kezdődtek és ismeretségek, barátságok alakultak. Aztán jött egy kedvezőtlen időszak. Gond volt az oldallal, nem frissült, de közös blogot alakítottunk és ott jeleztük egymásnak, hogy megosztandó gondolataink születtek. Sokat tanultunk egymástól, sokszor elgondolkoztunk a mások által felvetett témákon, vagy a kommenteken. Egy szó, mint száz, gazdagabbak lettünk. Ezt követte egy csúnyább folytatás, valaki rossz szemmel nézte a nagy harmóniát, és aknákat telepített.( az is lehet, hogy megsértődött valami miatt és csak gyerekes bosszút forralt) Gúnyolódó, rosszindulatú blogok születtek, mélyen megbántva a céltáblának választottat. Szép lassan elköltözött innen a társaság, vagy visszafogottá vált, zártan, csöndesen burokkal, védőfallal fogta körül magát, hogy ne tudjanak a "külsősök" bántani. Jó volt így is, jó is. De látnunk kell, hogy ez a hely kicsit olyan nekünk, mint a szülőföld, ezért visszahúz. És lám, engedünk a belső kényszernek és visszaóvakodunk. Mert jó dolog a közös, zárt világ, de a magánfelület és a nyitottság is hozzánk tartozik. Mert, ha annak idején zártan írogatunk, soha nem ismerkedünk meg és most sokkal, de sokkal szegényebbek lennénk. Ha akkor nem szólítjuk meg egymást, ma azt se tudnánk, hogy a másikunk a világon van, pedig azóta örömmel, bánattal igyekszünk a másikhoz "szaladni". Tehát régi és új olvasók, barátok! Úgy érzem, hogy jó a meleg, bensőséges szoba a kandallóval, de jó néha kiülni a parkba is, főleg, ha ilyen szép idő van.
Raktam ide egy padot. Ülj ide, mesélj. Te is, aki már ismered a helyet, és te is, aki véletlenül erre jársz. Nem kizárt, hogy időnként fújni fog a szél, sőt akár kutyagumi is ragadhat a cipősarkunkra- mert hiába virtuális platform, azért csak való világ ez is. :-) De mint ilyen, az igazi szépséget az újdonságában, a véletlenszerűségében hordozza. Ne hagyjuk, hogy ez a hely elmagányosodjon.(mert magányos minden olyan színtér, ahol mindenki csak magával van elfoglalva, nem szól a másik emberhez) Kellenek néha a monológok, de színdarabhoz, együttjátszáshoz kell a párbeszéd. Légy hát üdvözölve!
A fáradtság észrevétlenül lopódzott a vérébe, és szépen, lassan áradt szét a végtagjaiba. A zsúfolt buszon a kapaszkodás majdnem jelképes volt így is, hiszen az egymáshoz tapadó testek tömeggé olvasztották az egyént, így fel sem tűnt, hogy elfehéredő ujjai erőtlenül görbülnek a rúdra. Fülében még a főnöke rosszindulatú szavai visszhangoztak, félig lehunyt szemei elé betolakodott a nő menyétszerű arca, résnyire szűkített pillantása. Agyában megszülettek azok a válaszok, amiket mondani kellett volna, de még a gondolat is keserűen legyintett, hisz fölösleges ezen rágódni, hiszen nem teheti meg, hogy kockáztassa a munkahelyét és a tény különben is az volt, hogy késett 10 percet. Erre nem mentség sem az átdolgozott éjszaka, sem a két nyűgösen ébredő gyerek, de még a lekésett busz sem. "Irodába kéne menni, kisasszony, ott mindegy, hogy ki mikor óhajt besétálni, úgyis hallom, maga túlképzett ehhez a munkához"-újra és újra ismétlődik fülébe a mondat... Mit tegyen?- a papírjait nem teheti ki a falra, hogy majd a gyerekei ezek nézésével lakjanak jól. Meg különben is, miért baj az, hogy valaki betanított munkásnak áll, és a két kezével szerzi meg a betevőre való több pénzt. Egyértelmű volt, hogy nem csak a késésről szólt a dolog, ezt még a többiek is észrevették. "A fenének kellett a személyzetisnek kidumálni pont az én végzettségem", dohogott, de utolsó erejét megfeszítve kapaszkodni kellett, mert a rutinos sofőr nagy lendülettel fékezett egyet a megállás előtt. A két gyerek csöndesen várt rá az óvoda kerítésénél, mindkettő lehajtott fejjel ült és rugdosta a kavicsokat. Se a viszontlátás öröme, se az összenyomorított, madárlátta túrórudi nem derítette őket jobb kedvre, mint máskor. Félszavakkal válaszoltak a mi volt az oviban, suliban kérdésekre. Mikor közölte velük, hogy boltba is kell menni, akkor már felfortyantak. -Miért nem inkább a játszótérre, vagy a fagyizóba, meg különben is...Mi soha nem megyünk, és te is csak dolgozol, meg főzöl, meg mosol, és megint dolgozol... Szótlanul elvette az egyik táskát, és elindult. A két gyermekbe meg mintha ördög bújt volna, tőlük szokatlan módon egymásra licitálva hisztiztek, vádaskodtak, üvöltöztek. Elszakadt a türelem vékony cérnaszála. -Na, ide figyeljetek!- fordult szembe velük. Csomagjait elengedte, hagyta, hogy a földre puffanjanak, ő maga is melléjük zsugorodott. Hangja nyers volt, halk és kissé recsegős, mintha rideg acélrudat préselnének érdes fémtüskék között. -Nekem sincs kedvem boltba menni, sőt sehova sem. Legszívesebben ide leülnék, és csak nézném, hogyan hajlik a fűszál a hangya súlya alatt. Nincs kedvem éjjel-nappal dolgozni, és nincs kedvem egyedül fizetni az albérletet, meg a rezsit, meg a kaját és minden mást. Szeretném, ha többet lennénk együtt és kirándulnánk, játszanánk és nevethetnénk sokat. De nem tehetek mást. Lehet, nem jól csinálom, de sehogy nem elég a pénzünk, bármennyit hajtok is érte. Pedig nagyon fáradt vagyok. Kisfiam, te már negyedikes vagy, jól tudsz számolni, hazamegyünk és átszámoljuk, hogy mit hogyan osszunk be, hogy több jusson a boldogságra, vagy, hogy többet lehessek veletek, csak mondjátok meg, hogy mit csináljak másképp. Mert én nem tudom. Én nem tudok kiszállni és azt mondani, a saját életemet akarom élni. Illetve tudnám, mondhatnám, de akkor mi lenne? jönne a Gyámhivatal, elvinne titeket árvaházba- lehet ti ott boldogabbak lennétek, talán többet szórakozhatnátok, én belepusztulnék, ha még ennyit se láthatnálak. Mondjátok meg ti, hogy mi legyen. Én annyit gondolkoztam, de csak ennyit tudtam kihozni. Látom, ez nem jó, ti mást akartok. Akkor most változtatunk, leszek én a szófogadó gyerek, és felnőttként döntsetek ti. Én beleegyezem és azt teszem amit ti akartok. A torkát elszorította a fájdalom- bárcsak előbb tette volna- "Istenem, hol az eszem, miket mondok én ennek a két kisgyereknek", borzadt el saját magától. "A szívem megszakad miattuk, olyan szomorú mindkettő szeme, nézd világ, én műveltem ezt velük. "
Érezte, ahogy lángol az arca, nemcsak a felfokozott indulatok festették pirosra, hanem most, hogy felismerte tettét, a szégyen is tüzelte. A két gyermek egyszerre mozdult feléje, szinte egyidőben fonódott a négy kar a nyaka köré. Csak álltak ott, egy kupacban percekig, két gyermekarc fogta fel az ömlő könnyeket, két gyermektest fonta páncélként körül, védve őt a gonosz világtól.
Már majdnem, majdnem megvolt, ott éreztem a pulcsi szegélyét az ujjaim között, aztán kicsúszott, kisiklott, ködbe lépett, eltűnt megint, én meg utána vetem magam és addig megyek, míg utol nem érem és meg nem találom magam - magam.
Köszönöm, hogy magamelvesztésem alatt volt aki kezem után kapott, volt aki hallalizott, mécsest gyújtott, virrasztott.
Most már itt vagyok magamtól csupán egy lépésnyire, a fájdalom, félelem béklyója leesett, már csak a fáradtság maradt, valami belém merevedett görcs, még egy kis türelem, kimozgatom magamból.
Többször is felhívott a lányom: „Anya,
látnod kell a nárciszokat, mielőtt elvirágzanak." El akartam menni, de
Lagunából Lake Arrowheadig két órát kellet volna vezetnem. Csak az
oda-vissza útra ráment volna majdnem az egész nap – és az igazság az,
hogy a következő hétig nem volt egyetlen szabad napom sem.
"Jövő kedden megnézem” – ígértem meg
neki vonakodva, miután harmadszor hívott. Eljött a kedd, esős és hideg
volt. De mivel megígértem, elindultam, és végigmentem a 91-es úton,
aztán rámentem a 215-ös autópályára, majd onnan a 18-as útra egészen a
hegyi útig. Ott elindultam felfelé a hegyen. A hegycsúcsokat nem
lehetett látni a rájuk ereszkedő felhőktől, alig mentem néhány
kilométert és az utat sűrű, nedves, szürke ködtakaró fedte. Annyira le
kellett lassítanom, hogy szinte csak lépésben haladtam…a szívem hevesen
vert. A hegy teteje felé egyre keskenyebbé és kanyargósabbá vált az út.
Miközben csiga tempóban vettem a
kanyarokat, azon imádkoztam, hogy csak elérjek a Blue Jay leágazóig, ami
azt jelentené, hogy megérkeztem. Amikor végre beléptem Carolyn házába
és átöleltem az unokáimat, így szóltam: "Felejtsd el a nárciszokat,
Carolyn! Nem lehet a ködtől látni az utat, és rajtad és az unokáimon
kívül Édesem semmit sem akarok annyira látni, hogy akár egy centit is
megtegyek ezen az úton!".
A lányom kedvesen rám mosolygott „ Mi mindig ezen járunk, anya.” – mondta.
„Hát engem ugyan ki nem viszel erre az
útra addig, amíg el nem oszlik a köd, és akkor rögtön el is indulok
hazafelé!” - válaszoltam.
"Pedig azt reméltem, hogy elviszel az
autószerelőhöz, hogy hazahozhassam a kocsimat. Épp most hívott a
szerelő, rendbe hozták a motort.” – felelte.
"Milyen messze van?” – kérdeztem kétkedve.
„Csak néhány saroknyira." - vágta rá boldogan.
Szóval beültettük a gyerekeket az én
autómba, becsatoltuk őket és elindultunk. „Majd én vezetek” – ajánlotta
fel Carolyn. „Én már hozzászoktam.” Beszálltunk, ő vezetett. Néhány perc
múlva már ott is voltunk a világ peremén kanyargó úton felfelé a
hegyen.
„Hová megyünk?” – kiáltottam idegesen, amikor megláttam, hogy ismét a ködös úton vagyunk. „Ez az út nem is a műhelyhez vezet!"
"Kerülő úton megyünk oda,” – mosolygott, „arra, amerre a nárciszok vannak.”
„Carolyn" - mondtam szigorú hangon, próbálva átvenni a helyzet feletti uralmat. "
Azonnal fordulj vissza. Nincs a világon olyan dolog, amit annyira látni
akarnék, hogy ahhoz ilyen időben ezen az úton kelljen végigmennem."
"Jól van már anya," - mondta
magabiztosan. "Tudom, hogy mit csinálok. Hidd el, soha nem bocsátanád
meg magadnak, ha kihagynád ezt az élményt."
És az én édes, szerető lányom, aki soha
életében nem okozott nekem fejfájást, azt csinált amit akart – és
elrabolt! Nem akartam elhinni. Ha akartam, ha nem, úton voltam a
nevetséges nárciszok felé – egy sűrű köd borította úton, a hideg párába
burkolózott hegycsúcsok között, a szürke csöndben, amiről az volt a
véleményem, hogy életveszélyes.
Egész úton morogtam. Körülbelül húsz
perc után lefordultunk egy kisebb kavicsos útra, ami egy tölgyesbe
ágazott a hegy oldalán. A köd egy kicsit felemelkedett, de az ég még
mindig szürke és felhős volt.
Leparkoltunk egy kis parkolóban, ahol
volt egy kőkápolna. Onnan, ahol álltunk, láttuk a ködön át a San
Fernardino hegy vonulatát, mintha egy lomha elefántcsorda sötét púpjait
látnánk. Messze tőlünk, a köd beterítette az egész völgyet, a síkságot
egészen a sivatagig.
A kápolna túl oldalán láttam egy
tűlevelekkel borított ösvényt, égig érő örökzöldekkel és manzaníta
cserjékkel és egy alig észrevehető felirattal: Nárcisz kert.
A gyerekek és én megfogtuk egymás
kezeit, és követtük Carolynt a lefelé kanyargó erdei ösvényen. A hegy a
gyalogút mentén szabálytalanul domborult, völgyek, hasadékok, és
kiemelkedéseket váltogatva, mint egy ráncos szoknya.
Élő tölgyfák, hegyi babér, bokrok és
cserjék tűzdelték a hegy hajtásait, de a szürke ködben ez sötétnek és
egyhangúnak tűnt. Kirázott a hideg. Ekkor egy nagy kanyart vett az
ösvény, felnéztem, és elállt a lélegzetem.
A
legvarázslatosabb látvány tárult elém, váratlanul és a legnagyobb
pompával. Úgy nézett ki, mintha valaki egy hatalmas dézsából aranyat
öntött volna le a hegytetőről, le a dombokon át a völgybe és annak
minden zeg-zugába. Még a köd ellenére is ragyogott a hegyoldal, ahogy
befedte a nárcisztenger. A virágokat fenséges, örvénylő mintába
ültették; hatalmas sötét narancs, fehér, citromsárga, mályva, sáfrány
és vajsárga szalagok és csokrok váltogatták egymást.
Mindegyik színvariáció (mint később
megtudtam, összesen több mint harmincöt szín látható a hatalmas mezőn)
egy külön csoportot képez, úgy mintha saját színárnyalatának önálló
folyamaként hullámozna és örvénylene.
Ennek az elképesztő és káprázatos
aranymezőnek a közepén lila vízesésként egy hatalmas jácint zuhatag árad
lefelé a sziklákkal szegélyezett medrében, a ragyogó nárciszmezőbe
kígyózva. A kertben egy bájos kis gyalogút kanyarog, itt-ott egy-egy
pihenővel és faragott fapadokkal, és hatalmas kaspókba ültetett
korallszínű és kárminvörös tulipánokkal. Ha még ez nem lenne elég pazar
látvány, a természet is hozzátette a maga kegyességét - a nárciszok
fölött egy csapat hegyi kékmadár repdesett, ragyogó kék színüket
villogtatva. Ezeknek az elbűvölő kis madárkáknak gyönyörű zafírkék hátuk
van, a begyük pedig bíborvörös. Ahogy a levegőben táncoltak, olyan
látványt nyújtottak pompás színükkel, mintha drágakövek csillogtak volna
a ragyogó nárciszmező felett. Lélegzetelállító volt.
Nem számított, hogy nem sütött a nap. A
nárciszok ragyogása olyan volt mint a legfényesebb napsütés. Bármilyen
csodálatos szavakat is próbálnék használni, nem lehet leírni a virággal
borított hegytető elképesztően gyönyörű látványát.
Öt hektárnyi virágmező! (Ezt is csak később tudtam meg, amikor néhány kérdésemre választ kaptam.) „De,
ki csinálta mindezt?” Kérdeztem Carolynt, miközben nem győztem
hálálkodni, hogy elvitt engem oda - még ha akaratom ellenére is. Ez egy
életre szóló élmény volt.
„Ki volt az?” – kérdeztem újra miközben a csodálattól keresnem kellett a szavakat. "És, hogy, és miért, és mikor?"
"Csak egy nő,” - felelte Carolyn. "Itt
él. Ez az otthona.” – mutatott közben egy jó állapotú magas tetős házra,
amely ennek a dicsfénynek a közepén kicsinek és szerénynek tűnt.
Odasétáltunk a házhoz, miközben a
fejemben ezer kérdés kavargott. Az belső udvaron láttunk egy táblát
„Válaszok azokra a kérdésekre, amelyeket tudom, hogy feltennél" címmel.
Az első válasz egyszerű volt: „50.000 hagyma”. A második válasz:
„Egyenként, egyedül, két kézzel, két lábbal." A harmadik válasz:
1958-ban kezdődött."
Ott volt előttem. A Nárcisz Elv.
Ez a pillanat fordulópontot hozott az
életembe. Arra gondoltam, hogy ez az egyszerű asszony, akit életemben
nem láttam, több mint harmincöt évvel ezelőtt elkezdte virághagymánként
felvinni egy szürke hegyoldalra a gyönyörű és örömteli álmát.
Egyenként.
Másként nem is lehetett. Egyik
virághagymát a másik után. Nincs rövidebb út - egyszerűen csak magának
az ültetésnek a lassú folyamatát szeretni. Szeretni a munkát, ahogy
kibontakozik.
Szeretni azt az eredményt, ami lassan
növekedett, és ami egy évben csupán három hétig virágzott. És mégis,
csak ültette az egyiket a másik után, évről évre. És megváltoztatta a
világot.
Ez az ismeretlen asszony örökre megváltoztatta a világot, amiben élt. Kimondhatatlan pompát, szépséget és ihletet teremtett meg.
Az elv, amit az ő nárcisz kertje tanít, az egyik leghatalmasabb elv, amit létezik: meg
kell tanulnunk céljaink és álmaink felé haladni lépésről lépésre –
gyakran csak egy parányi tyúklépés – megtanulni szeretni azt, amit
csinálunk; és megtanulni jól használni az időt.
Amikor az apró időszakokat kis napi
erőfeszítésekkel szorozzuk meg, akkor mi is hatalmas dolgokat vagyunk
képesek elérni. Megváltoztathatjuk a világot.
„Carolyn,” – mondtam akkor reggel ott a
hegytetőn, miközben elhagytuk a nárciszok paradicsomát, de fejünk és
szívünk mennyei fürdőt vett a káprázatos látványban "olyan, mintha ez a
különleges asszony kihímezte volna a földet! Kidíszítette. Gondolj csak
bele, több mint harmincöt éven keresztül egyenként ültette el a
virághagymákat. És ezt nem lehetett másképp létre hozni. Minden egyes
virágot el kellett ültetni. Nincs rövidebb út. Öt hektárnyi virágmező.
Az a varázslatos jácintzuhatag. Mind egyenként.”
Tele volt vele a fejem. Egészen magával
ragadott a kert jelentősége. "Valahogy elszomorít" - mondtam Carolynnak.
"Mi mindent elérhettem volna, ha harmincöt évvel ezelőtt kitűzök magam
elé egy célt, és csak 'egyik virághagymát a másik után' lassan dolgoztam
volna rajta. Gondolj csak bele, hogy mit érhettem volna el!”
Az én okos lányom sebességet váltott, és
az ő maga direkt módján összefoglalta a nap üzenetét: "Kezdd el
holnap!" - mondta ugyanazzal a magabiztos mosollyal ami egész nap az
arcán ült. Micsoda egyszerű bölcsesség!
Nincs értelme a múlt elvesztegetett
óráin keseregni. Egy lecke tanulságát bánat helyett ünneppé csak úgy
tehetünk, ha azt kérdezzük önmagunktól: „Hogyan tudom ezt mostantól
alkalmazni?”
Néha íráskényszer feszíti az ujjaimat, de most a csönd ideje van. A nehéz, súlyos csöndé, a nyugtalanító várakozásé. A gond, a fájdalom nem az enyém, "csak" a gyerekemé. Persze, ettől még jobban sajog, éget.
Tanulunk egy újabb leckét. Az övé a felnőtté válásról, a döntés súlyáról, a felelősségvállalásról szól, az enyém az elengedésről, a hátralépésről. Arról, hogy nem tehetek, mondhatok, érezhetek helyette. A klasszikus példáról, hogy nem lehetek lépcső, amin ő felsétál, hanem csak korlát, és ő dönti el, hogy akar-e kapaszkodni, nekidőlni, megpihenni, de erőgyűjtés után, mindenképpen egyedül kell továbblépnie.
Nekem sohasem volt türelmem ahhoz, hogy összeszedjem a törött darabokat, összerakosgassam és ragasszam őket, és azt mondjam, hogy a ragasztott éppen olyan jó, mint az ép volt. Ami eltört, eltört, és én szívesebben emlékezem vissza, milyen volt fénykorában, mint hogy egész életemben nézzem az összeragasztott törött részeket.
(Margaret Mitchell)
Mostanában nekem sincs mindig türelmem ragasztgatni. mert törnek, csorbulnak életem részei, álmai, reményei. Én meg kissé elvesztem és hagyom magam magam által nyomorgödörbe berángatni, mit hagyom magam? hát én ásom a gödröt, ahogy járok körbe-körbe lefele tartó spirálba. Szerencsére elfáradok, leülök, körbenézek és ámulok-nahát de messze jutottam! és jól kiröhögöm magam, istenem, magnoli, de hülye vagy, leástad magad, pedig erre semmi szükség. (aztán lehet, hogy tudat alatt vizet keresek, ezért hatolok ilyen mélységekbe, vagy csak előkészítem a terepet a helyi metrójáratnak, na ) Kedvem lenne világgá menni. Pedig nincs nagy okom kiborulni, semmi extra, tavaly sem volt jobb, sőt most már a fiamnak megszűnt ott a munkahelye, ahol nagyon nem szerettem, hogy dolgozott. Kisebb pánik után, viszonylag hamar, alig 2 hét alatt sikerült újat, inkább nekivalót találnia. Nagylány diákmelóskodik, ott, ahol én, többnyire melegváltásba hajtjuk egymást. Esténként kidumáljuk a melós dolgokat, a barátainkat, a pasiügyeit. Nyüzsög, pörög, türelmetlen jön-megy. (Ő már csak ilyen, teszünk-veszünk, intézkedünk figura) Páromnak most sincs időben fizetése, csak kis részletekben és idén már kevesebb hivatalosan is, mint tavaly.Viszont a bankkölcsönünk jól kinyújtózkodott, a fránya. Családi életem se nem javult, se nem romlott, csak időnként nincs türelmem bólogatni, vagy hallgatni, időnként kihallatszanak a gondolataim, sőt még mások is meghallják. Munkahelyemre elvileg szeretek bejárni, gyakorlatilag szeretném, ha kissé rendezettebb lenne a helyzet, több odafigyelés, kevesebb fúrás. Manócskám már elmúlt 13 éves, alig tudatosodik bennem, hogy az én kisbabám maholnap már nagylány, miközben reggelente arra ébredek, hogy kúszik-mászik fel mellém, átöleli a nyakam, belekönyököl bármilyen testrészemben, ami útjában van, és már mantrázza is a szemembe nézve: kéééjekkk. Ennyi . Az én dolgom továbbra is, hogy kitaláljam, mit szeretne, illetve mi a jó, és hogyan. Mint ahogy az én dolgom az is, hogy ezen a mi puha burok-létünkön változtassak. Aztán időnként van egy-egy szabad nap, amikor azt hiszem, no, most ezt az időt magamra szánom, persze, nem mindig úgy sikerül teljesen, ahogy szeretném. De nem kell nagyon tervezgetni, akkor tuti, nem borul a rendszer. Viszont a lényeg az, hogy a barátokkal jó kissé összeülni, csak úgy, együtt lenni, egy-egy batyut kipakolni, lerakni. Ráeszmélni újra és újra, hogy a felhők csak ideiglenesen takarják el a kék eget, és hogy bizony ott lapul a kulcs a kezünkben, vagy a zsebünkben. Bár az is lehet, hogy a telefontöltőm mellé raktam, azért nem találom egyiket sem. Ne felejtsetek el mosolyogni!
Nagylány ma zártkörűen ünnepel. Naná, a barátaival. Hogy melyik? hát tudod, az, aki kerek 19 évvel ezelőtt még alig 1,5-kilóval és hatalmas akaraterővel úgy döntött, hogy szűk neki az anyaodú, különben is, már 7 hónapja ott szorong egy helyben, milyen ez mááár??? és kint biztosan tágasabb az a szép világ, oszt, ripsz ropsz meg is született.
Csak úgy, fejest, beleugrott a nagyvilágba. Hogy mi meg ijedeztünk, hogy jááj mi lesz? - szerintem már akkor is legyintett és vigyorgott, nnna, mi lenne?- mondjuk e tekintetben nem sokat változott, ugrik ma is, mi meg jujjgatunk, ő meg vigyorog- nesze neked nevelés. De az is lehet, hogy a vére a hibás, azaz, amit apja szerint tőlem örökölt, az a bolond. (bár szerintem csak a szíve, na)
Tegnap világ végén, magánrendelőben, időpontra érkezve, vártam 2 órát egy receptre, meg egy papírra, miszerint kell nekünk gyógyszer, meg pelenka.(mármint Manónak, na) Az út oda-vissza úgy nézett ki, hogy 2-kor indult itthonról (na, jó, nem, az állomásról) a vonat, 5-re kellett mennem, este 10-re haza is értem. Illetve negyed tizenegyre, mert még késett is a fránya... Jó nem? no, sebaj, papír megvan. Megbeszéltük nagyfiammal, hogy a tortát most kéne...Otthon párom álmosan kimereszti a szemeit, mi vaaan???, hova mentek ti ilyen későn???, hova, hova...el. Mire időpontforduló lett, már vissza is értünk :-)
Most meg előkészítem a sajtot, tartárt, merthát ilyenkor (is) rendelt kaja van :-). Mármint ők rendelik, én csinálom. (Nemhogy én is rendelném) megmég egy kis rétes, és ilyenek. Ja, és még le kell mázolnom egyszer a falat, amit ugye már lefestettünk nagylánnyal, de hiába sikáltam le előtte a kávéfoltokat, még halványan kikukucskál. Bakker...nemhogy kávészínűre festettem volna...akkor aztán kukucskálhatna... Aztán -most kapaszkodjatok- megyek taxisnak (nem röhög): Át kell hurcolni a zenecuccot a zártkörű helyszínre. (szegén kicsi ótókám, brűhhűhűű)
Na meg gyertyabeszerzés, meg... ööö, azt hiszem jobb lesz listát írnom, hogy mit, mikor, honnan...
Bilobát-olyan ginkósat, hogy beturbósodjanak az agysejtjeim...
Kisütött végre a nap, lám én is előbújok, hahó élek !
hogyan? hát ma egész jókedvűen ébredtem, ami mostanában nem volt jellemző. Az országos eső rányomta bélyegét a családi hangulatunkra, már akkor, mikor csak készülődött erre indulni. Magyarul, bizony igen felhős, zivataros nálunk az időjárás.
(persze, szégyellhetném magam, hogy itt nyafogok, hiszen házunk egyben van, nem fújta el a szél, nem mosta el az eső, nem törte össze semmi)
Szóval vitáink voltak, veszekedések is, naaagy hallgatások, sértődések ( hogy fáj az igaz, hát még az ami nem is...), meg gondok. Bőven. Talán ez is az elindítója. Mikor két feszült ember egymásnak feszül.
Ilyenkor én bezárkózom saját csigaváramban, és hallgatok. Olvasok, vagy varrogatok, ha épp nincs dolgom, hogy összerendeződjenek, leülepedjenek a gondolataim.(többnyire éjjel) Ha már szépen átrágtam mindent, akkor békét teremtek, és igyekszem megoldani a bajokat, mindig a legsürgetőbbet, és mormolom magamnak rendületlenül : nyugi, kislépések, kis lépések. Mormogtunk a gyerekeinkkel is, hol ezért, hol azért. Mert ugye, ők is adnak okot eleget, hárman háromfélét. Amúgy jógyerekek.
Persze, tegnap azért az Örkényben megtudtam, hogy minden jógyerekben ott lapul a rossz is, és növesztik ők az angyalszárnyaikat, de ott van bennük a kutyakorbács is. (valahonnan eddig is sejtettem)
A jógyerekek képeskönyvét néztük, egy rémvarietét, amit szívből ajánlok megnézésre. Roppant viccesen, ötletesen nevettetnek egy egészen abszurd, fekete humorral átszőtt családi drámával. A remek színészgárda játéka kikapcsol, elvarázsol, vagy földre rángat, mellbe vág, ahogy akarod, ahogy engeded. Hogy megtalálod-e magadban azt a kisgyereket, aki kicsit is hasonlít valamelyik szereplőre, az csak rajtad múlik. Egy dolog teljesen biztos: kineveted magad és könnyebb lélekkel jössz ki, mint, ahogy bementél.
Mesét hoztam, vagy nem is, igazit! volt egyszer, sőt ma is van... cEgy blogoló oldalon kezdődik a történet, igen, jól gondoljátok, itt, ezen. Színes oldal ez, rengeteg egyéni sorssal, máshol kinemmondott, de itt meggyónt, elsuttogott vallomással. Induláskor, ahogy ez lenni szokott, csak alig páran dugták ide az orrukat, és mint úttörők, hamar ismeretséget, barátságot kötöttek. Én később csatlakoztam, vonzott a családias, baráti hang, amit itt találtam. A virtuális világ minden ijesztő háttere mellett egy kis sziget, ahol törődnek egymással az emberek, ahol merik vállalni a nicknevük mellé a valódi arcukat is, ahol a jó szó mellé valós simogatás is jár. Közben rohannak a hónapok, telnek az évek és erősödnek az itt kötött barátságok is .( Olyan is van, hogy már nem ír blogot némelyik, vagy nem itt, esetleg elvonult magánszférába, de a kapcsolatokat, amik kialakultak, azokat igyekszünk életbe tartani)
Amiről most írni szeretnék, az május elsejéről szól. Mert egy igazi tündérmese a beteljesülésének voltam szemtanúja.
Tehát vissza az elejére.(ha a részletekben hibát találtok, javítsatok ki bátran) Nlcafe berkeiben írni kezdett egy tisztalelkű lány. Magáról, az érzéseiről. Itt írogatott egy felhőjáró is, akiről a kis porcica nem is tudta először, hogy kicsoda, fel se ötlött benne, hogy pasi lenne, de ember szólt hozzá, és emberként válaszolt rá. Jöttek-menetek a kommentek, olvasgatták a másik megnyilatkozásait, aztán, gondolom, az emilek is beindultak, és bizony a személyes találkozás sem váratott sokat magára. Mert van az úgy, hogy két embernek találkozni kell. Nekik kellett.( Ha már a város, ahol éltek, kicsi volt egy spontán találkához, hát így, a virtuális világ adott alájuk hálót.) A két fiatal bátran lépett egymás fele, és ajándék volt számukra a pillanat, tudták ezt mindketten. Az összecsiszolódás, természetesen nem járt szikrák nélkül, de ez nem csoda, hisz két értékes, maga módján kemény elem kereste a kapcsolódási, egymáshoz- illeszkedési pontokat. És tudatosan harcoltak, a másik és a maguk boldogságáért. Közben élték a maguk különálló és az együttlétről szóló életüket. Mindkettő tette a dolgát, dolgozott, tanult, vizsgázott, és közben szerette, ölelte, segítette, bátorította társát. Úgy, úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.
Kedves barátaim, olvasók, idetévedők. Hangosan hirdetem, hogy vannak ma is tündérmesék, magam láttam. Két fantasztikus ember egymásra talált, és összekötötték életüket, esküdtek és fogadták, hogy mindazt, amit megérlelt bennük a szerelmük, azt őrizni, védeni fogják.
Holtomiglan-holtodiglan.
Láttam már jópár kezdetet és véget, magam is végigéltem ezt-azt, ismerem én a mindennapokat szürkítő, sokmindent felörlő malmait, de most azt éreztem, hogy ilyen összeillő párt mindeddig nem ismertem.
Elhiszem, hogy minden kimondott szavuk igaz, és azt is, hogy ők mindent megtesznek egymásért .
Örökkön örökké.
Kívánom, hogy sikerüljön nekik mindaz, amiről mindannyian álmodunk .
"- Honnan jöttem? - kérdezte édesanyját a gyerek. - Hol szedtél
fel engem? Az anya keblére vonta magzatát, majd könnyes mosollyal
szólt: - Szívemben rejtőzködtél, kedvesem, mint örök vágy. Jelen
voltál játékaim babáiban, és ha istenszobrot gyúrtam agyagból, téged
formáltalak öntudatlan. Házunk istenségében is téged tiszteltünk. Éjfél
reménységeiben és szerelmemben, sőt már az anyám álmaiban is. Otthonunk
halhatatlan őrzőszelleme táplált emberöltők óta. Leánykoromban,
amikor szirmait bontogatta lelkem, virágillatként lebegtél fölötte. Szelíd
lényed úgy virágzott tagjaimban, miként felhő bíborfénye napfelkelte
előtt. Ég küldötte kedvenc, hajnal ikertestvére, a földi lét nagy
folyama partra vetett bennem. Arcodba nézek, és megfoghatatlan érzés
tölt el: Te, ki mindnyájunké vagy, enyém lettél. Félelmemben,
hogy elveszítelek, magamhoz szorítlak erősen. Csodás varázslat két
gyönge karomba zárta a világ legdrágább kincsét."
Mit is tanítsunk a legdrágábbnak???Talán azt, hogy tisztelje az életet és becsülje, éljemeg a pillanatot.Az apró dolgoknak is tudjon szívből örülni. Szeressen. Tiszta szívből, igazán.
"Senki
sem él örökké, testvér, és semmi sem tart sokáig. Tartsd ezt eszedben
és örülj. Életünk nem az egyetlen régi teher, ösvényünk nem az
egyetlen hosszú utazás. Egyetlenegy költőnek sem kell énekelnie
egyetlen régi dalt. A virág elhervad és meghal; de annak, aki hordja
a virágot, nem kell érette örökre gyászolnia. Testvér, tartsd ezt
eszedben és örülj. Jönnie kell egy teljes szünetnek, hogy
tökéletességet szőjön a muzsikába. Az élet napestje felé hanyatlik,
hogy belefúljon az arany árnyékokba. A szerelmet el kell hívni
játékától, hogy bút igyék s felemelkedjék a könnyek egébe. Testvér,
tartsd ezt eszedben és örülj. Sietünk leszakítani virágainkat,
nehogy a futó szelek megrabolják. Megpezsdíti a vérünket,
megfényesíti a szemünket, hogy csókokat lopunk, melyek eltűnnének, ha
késlekednénk. Életünk mohó, vágyaink hevesek, mert az idő húzza a
búcsú harangját. Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj. Nincs rá
időnk, hogy valamit megragadjunk, összezúzzunk és elhajítsunk a porba.
Az órák gyorsan ellejtenek, leplükbe rejtve álmaikat. Rövid az
életünk, csak néhány napot hagy a szerelemre. Ha munkára vagy
vesződségre hagyná, végtelenül hosszú volna. Testvér, tartsd ezt
eszedben és örülj. A szépség édes nekünk, mert egyazon mulandó
dallamra táncol az életünkkel. A tudás drága nekünk, mert sohasem
tudjuk kiteljesíteni. Minden eldőlt és elvégeztetett az örökkévaló
Égben. De a föld illúzió-virágait frissnek örökre megőrzi a halál. Testvér,
tartsd ezt eszedben és örülj."
"Senki sem ígérte, hogy az élet harmonikus, döccenő nélküli. Anyám azt mondta, egyet tanulj meg: hétfőn hétfő, kedden kedd. Egyik sem ikertestvér. Hogy mit hoz a kedd, azt ne kezdd el siratni félelmedben hétfőn. Hogy mit adhat a kedd, azt ne tervezd hétfőn. Hátha nem hozza be. Az egyik nap ilyen, a másik olyan. Egyetlenegyet kell megjegyezni, ha harmonikusan élni akarsz. Ha jót hoz, akkor józanul viseld, hogy most örömöd van. Józanul és fegyelemmel. És ha baj van, azt is viseld józanul és fegyelemmel. Engem erre neveltek."-vallotta Szabó Magda.
Kisbarátnőmnek nem mondott ilyeneket az anyukája. Nem tudom, tanította-e bármire, azt se, hogy amit ő tud, azt kitől szerezte be, hogy frissen sült, meleg szelet kenyérként kapta, vagy a magához vezető útján csipegette fel, morzsáról morzsára.De az élet nagy dolgait nagyon józanul fogadja. Ha öröm az, ha bánat. Valami ősi tisztaság van a tetteiben, szavaiban. Nála a fehér az fehér, és a szava igaz és súlya van neki.
Pedig nincs neki diplomája, se álomállása, se kacsalábon forgója. Mikor megismertem még csak 20 éves volt. Két helyen dolgozott, közben ápolta nagymamáját és fogyatékos unokahúgát. És vidám volt és szerelmes. Nem is tudtunk semmit az otthoni körülményeiről a terheiről, amit ő vállalt be magától, a saját lelkiismeretére hallgatva. Soha nem panaszkodott ilyenekről, mert nem teherként hordozta, hanem csak úgy, magától értetődően, mint aki tudja, hogy nem hozta magával az esernyőjét, és lám, esik és ő csuromvizes lesz- minek erről panaszkodni, hisz várható volt. Kis mindennapi kajlaságai fátylat vontak a felszínesen figyelők szeme elé, biztosan tudom, hogy keveseknek adatott meg az ő emberi nagyságát megtapasztalni. Ajtaját nehezen nyitotta meg, de szeretetmorzsáit számolatlanul szórta minden rászorulónak és arrajárónak. Tőle sok mindent tanultam. Azt mondja magáról, ő nem hívő. Nem jár templomba, minek menne, mikor a pap emberszámba se vette a temetés idején, csupán, mert anyuja nem fizette be az adót. Már akkor gondoltam, hogy meg kellene fogjam a kezét annak a papnak és elhoznom egy hétköznap délután a kisbarátnőm házához, hogy nézze csak meg, hogyan él az, akinek ő a lelkébe rondított. Tanulja meg, mennyire kell becsülni az életet, mit is jelent az alázat, hogyan kell odaadóan szolgálni, frázisok, nagy szavak és státusz nélkül, csak úgy, tettekkel. Kis tettekkel. Mindennap. Türelemmel és fegyelemmel. Látnia kellett volna, ahogy megsimogatta az ütésre lendülő kezet, mondván, nem bántani akar, csak öreg és sok minden fáj neki. Ahogy nevelte a két apró gyermekét alig 10 négyzetméteren, mert ő nem mert építkezni, amíg a mama élt, mert az csak azt látná, hogy az ő élete munkáját veszik semmibe a fiatalok. Inkább takarékoskodott és tette a dolgát szívvel-lélekkel. Ápolta a kismacskát, ha nem volt jól, círogatta a vajúdó kutyusa hasát, hogy könnyebb legyen neki, a fuldokló kiscsirkét is lélegeztetni akarta, melegítette a kacsatojásokat, dédelgette a kisnyulakat. Kétkezi, hétköznapi kis varázsló, akitől nap mint nap tanulhatom, hogy egy dolog van, ami tényleg számít, és az az élet maga.
Minap megmutatta, hogyan kell szaporítani az aranyhalat :)))
"...az ember a maga
kiszámolt homokszemeivel jön a világra, és azok a szemek, amelyeket
bármi okból, önmaga vagy más miatt, szándékosan vagy kényszerűségből
nem használ fel belőlük, örökre elvesznek..."
Márai Sándor
Kérek egy kis időt. Hogy ne rohanjon így el minden nap, hogy egyetlen homokszemet se hagyjak felhasználatlanul.
" Ne aggódj. Máskor is ment az írás, most is menni fog. Semmi mást nem
kell tenned, mint leírnod egyetlenegy igaz mondatot. A legigazabb
mondatot, amit tudsz."
(Ernest Hemingway)
Nem tudom, ki hogy van vele, de engem néha megtalálnak bizonyos idézetek pont akkor, pont úgy, ahogy kell. Most már csak valami olyan kéne, ami segít időt csennem. Vagy azt az ajtót megtalálnom, amit magamra tudok zárni. (egy kicsit csak )
Szóval, én is arra kérlek, mint naponta az a sok -néha olvasatlanul törölt- levél, kattints csak ide egy kicsit. Nézz szét, gondolkodj el- érdekel?
Egy nagyon kedves gyerekkori baráttól kaptam minap egy nagyon udvarias levelet. Ő kért. Mert neki ez nagyon fontos. Én szívesen segítek- bárcsak többet is tehetnék.Olvassátok, megmutatom:
"Remélem, nem veszed tolakodásnak levelemet. Azért bátorkodom ezen a felületen írni, mert úgy gondolom, hogy az iwiw azért jött létre, hogy az ismerősök, barátok egymást megtalálják, egymással összefogjanak, ha úgy adódik, egymásnak segítsenek.
Segítségre - mi tagadás - nagyon is szükségünk van.
Alapítottunk egy lapot, melyet sokan színvonalasnak mondanak. Hangvétele fiatalos, tartalma valahol a sport, világjárás, földrajz háromszögében helyezkedik el. Kiváló fotókkal, igen jó nyomdai minőségben készül. Ami ennél is fontosabb: magyar sportemberek, világutazók és fotósok segítségével kalauzol el a Föld számos pontjára, a látvány mellett földrajzi, kulturális információkat is nyújtva.
Nem áll mögöttünk médiabirodalom, így lehetőségünk sincs lehengerlő reklámkampányok folytatására. Amiben bízhatunk (a rengeteg munka mellett): a létrehozott minőség és a tenni akaró emberek összefogása.
Hogyan segíthetsz?
1. Már az is nagy segítség, ha az e-mailt továbbküldöd olyanoknak, akiket esetleg érdekelhet, mert utaznak, túráznak, futnak, síelnek, úsznak, kajakoznak, kerékpároznak stb. 2. Ha látogatod honlapunkat és ismerőseid figyelmébe ajánlod. http://www.overmagazin.hu - tudni kell róla, hogy igazából csak kiegészítése a nyomtatott magazinnak, dinamikusabb, hír- és programközpontú, napi többszöri frissítéssel. 3. Óriási támogatást jelent, ha lapunk olvasói között köszönthetünk. Februári lapszámunk még az újságárusoknál, a következő szám március 31-én jelenik meg. Ha az Over Magazin elnyeri tetszésedet, és a megrendelése mellett döntenél, a 12 lapszám mellett most egy kiváló jazz cd-t is küldünk ajándék ba. Megéri tehát így dönteni, de leginkább mégis azért, mert valóban jó ügyet támogatsz. Ráadásul az éves előfizetés is kiváló ajándék lehet.
Közvetlen link a megrendeléshez: http://www.overmagazin.hu/cikk.php?cid=52
Bár a fenti felsorolásban nem szerepel, bármilyen ötlet, javaslat, akár építő jellegű kritika is szívesen látott, és természetesen szerzők, fotósok számára is nyitva a kapu.
Remélem, nem vetted zokon, hogy emiatt írtam. Ha mégis, elnézést kérek, egyúttal megerősítem, hogy kizárólag egyszeri megkeresésről van szó, többet nem jelentkezem emiatt. Így nem szükséges kizárnod.:-)"
Mert a pici dolgok néha nagyok. Az egy-két perc odafigyelés, vagy akár egy-kétszáz forint- hisz mi az, lassan aprópénz- kitelik-e belőle egy kenyér? Vagy áldozunk-e másra fél doboz cigi árát? Némi figyelmet, csöndet- ennyi idő alatt hallgathatnánk reklámot is. Hogy ennyi idő elég egy újraélesztésre is?- hát ilyen relatív minden.
Megfoghatjuk-e a pillanatot, amikor boldogok voltunk? amikor először váltunk kiegyensúlyozottá, higgadtá, együttérzővé, ? - azt persze, őrizzük, hogy miként sújtott porrá szinte a pillanat, amikor kiderült, megcsalt a kedves- vagy elcsattant az első pofon, vagy-sorolhatnánk a sok fájdalom burkolta élményünket. Pedig életünket nem feltétlenül a tragédiák, a súlyos tettek határozzák meg. A sok pici nem figyelés, az odavetett szavak feltorlódása, a kényelmes halogatás-ráérünk még hozzáállásunk, a lebiggyesztett ajkak, a fintorok, a legyintések.
Aztán jön a levél. Azaz, az idézés. Innen meg lehet tudni, hogy a házasság akárhány éve alatt mennyi mindent nem jól csinált az ember. És ott áll fehéren-feketén- életünk másik fele válni akar. És követel is ezt-azt. Pedig csak néha kellett volna egy kis csönd, egy őszintén kimondott szó, egy megbeszélt félreértés, egy kis tisztelet, vagy némi alázat. Most meg...Máglyát rakunk, és égetjük mindazt a sok percet, napot, vagyont, képet, emléket. A kormos, üszkös maradványok pernyét szórnak gyermekünk szomorú szempillájára. Mindegy, hogy hány éves, kettő vagy tizennégy, a látvány ugyanolyan. Szemünk fényének mi okozzuk ezt, elfátyolozzuk szeme csillogását...
Baráti körömben van most válság. Két család is bomlik, két kicsilány szeméből néz vissza az én gyerekem szeme. Az akkori, mikor én...
És jönnek, fájdalombatyut pakolnak, időt kérnek,- mondanám, hogy ne tőlem, tudod, meghallgatlak, ha ez a jó neked, de menj, kérj tőle. (bár tisztában vagyok, hogy zavaros vízben nem lehet tisztán látni)
Félre ne értsetek, nem vagyok a "mindenáron család" pártján. Hiszem, hogy két boldogtalan ember együtt sem tud boldog gyereket nevelni. Hogy vannak pontok, amikor már mindenkinek jobb külön. Csak azokat a perceket ne sajnáljuk, amikre a másik embernek szüksége van - nemcsak egy életet menthetünk velük, akár többet is.
Vissza a kiindulópontra. Tehetséges emberek kérik a segítségünket. Egy olyan újság miatt, ami az élet szebbik oldaláról szól. Arról, amire gyakran nem szorítunk időt.
Ugye, van egy perced? Vagy egy képed, egy gondolatod?
Mondjuk ma.
És holnap?- mert jönnék, hozom a saját batyumat :-).
Rendes ez a Sándor. Nemcsak meleget hozott, hanem napsütést is, vidámat. Szóval, csak így tovább József, Benedek, mert zsákunk van még és igényünk is a melegre :-)
Már hajnalban nagyon jókedvűen ébredt a kis huncut.
Ez a jókedv végigkísérte egész napunkat. Bár a kezdet eliente nem sok jót igért.
Betuszkoltuk az üvöltő Manót az autóban és elindultunk, közben kerestük volna
a hangerő szabályozót a kicsilányon, de sajnos, a hanyag tervezés miatt ,
ugye nem találtuk, mert ami nincs, az nincs. Szerencsénk viszont volt,
mert kisfalunk főutcáját feltúrták, és a nagy sártenger mellett
kamionok, munkagépek szűkítették, lassították a forgalmat. De ez olyan
érdekesnek bizonyult, hogy Manó elcsendesedve, tágranyílt szemekkel
próbálta megérteni a dolgok értelmetlennek látszó folyamatát. Így, mire a
benzinkúthoz értünk, már kíváncsian nézelődött, teljes lelki
nyugalommal, nekemdőlve táncoltatta a kisbékáját. És ez így ment, amíg
megkapta a kerék a megfelelő nyomást, és az autó is a szükséges benzint.
Később, nagyokat vigyorogva megcsodálta a vizeserdő hatalmas fáit,
miközben mi az út menti szemét miatt dohogtunk. És érdeklődve nézte
hogyan vágják ki a fákat a kijelölt helyen, és nagyobb kamionok után
nézelődött, és bámulta a házakat, kerítéseket, és kiröhögte az előttünk
kacsázó biciklist. Nem is hittünk a szemünknek-ő eddig nem nagyon szokta
megnézni a dolgokat, csak úgy, két üvöltés között nézelődött erre-arra,
max a hirdetőtáblák, vagy kocsireklámok emil címében örült a www-nek,
egy-egy percig. Most élvezte az utazást, és a másikvárosi rendelőhöz érve,
hiszti nélkül kiszállt, és lépcsőt számolva jött befele. Bennt se volt
nagy baj, csak a vizsgálóban egy kicsi, még egy hoppát is vigyorgott a
dokinak, de mivel az megfogdosta a karját, vállát, hát kifejezte a drágám a
nemtetszését, őt ne fogdossák!!!:-) - igaz, dokibácsi nem egy Adonisz :-), lehet ez volt a baj :-). Mondanom se kell,
gyorsan végeztünk, kezecske jól van, jövő héten ismét mehetünk, mert
most röntgen nem működött :-/. Nagyon értékelte mindezt a kis
huncutom és örült, hogy végre már mehetünk is kifele, ezért szó nélkül
önként ült be az autóba!!!!!, és visszafele is élvezte az egészet. Ha
tudnátok, milyen jó dolog úgy utazni, hogy béke van és boldogság! És ez
még nem a mese vége. Kisfalunkba érve be kellett mennem kenyérért, de
kisnagysád úgy gondolta, hogy jön ő is. És most jött, komolyan
szétnézett, és rájött, hogy itt nincs miért hisztizni. (múltkor 2 perc
alatt felbolygatta munkahelyem csendjét) Én nyugodtan vásárolhattam, még
pár szót pletyizhettem is a kollégákkal, mert ő kézenfogva a bátyját,
sorról sorra járt, és megnézegetett mindent, de nem hagyta, hogy bátyja
bármit is elvegyen a polcokról, mindent szépen visszarakatott- hát,
nem lesz egy plázacica, ammá biztos :-)))se egy boltkóros :-))). És én
csak lestem őket, és volt kolléga, akinek elmondta, hogy sszzzz- most
lehet válogatni, hogy szia, szeretlek-vagy szerda lesz holnap :-)))). Aztán kiszúrta, hogy a kisfőnöknő túl közel állt hozzám, és már mióta
ott mondogatja a magáét, na, azt mondja, ebből elég, és odajött,
elcipelt, búcsúpuszit is cuppantott az ottmaradóknak. És komolyan
mondom, fülig ért a szám. Végre, végre, annyi év után, Manó megint
civilizáltan, normálisan viselkedett, és ha így haladunk, talán
nemsokára megengedi, hogy bekössük a hátsó ülésen, és talán már csak
kettesben is mehetünk ide-oda. És akkor mienk lesz a világ!!! :-))). Több
mint hat évvel ezelőtt volt ilyen, még Göd előtt. Hogy én milyen
boldog vagyok lányok! Ma is megyünk kicsit csavarogni . :-) (már
csak apa teremtsen benzint, vagy rávalót mert mire rászoknánk... na, de félre gondok
:-) )
Tavasz helyett visszajött a tél. (Na, bumm, mintha ezt csak én vettem volna észre :-). ) Az első nap, hogy újból hóesésre ébredtem, bizony ajakbiggyesztve bámultam az ablakra. Óvatos, pici pelyhes hulldogálás volt, szinte szóra se érdemes. Később, mikor már kávésbögrémet szorongattam, akkor elkezdett játszani velem az idő. Kint nagy pelyhek kezdték el puha, kecses táncukat, olyat, amit mindig is szerettem. Valahogy mégsem ébredt bennem a lelkesedés. Olyan érzésem lett, mintha egy általam kirúgott ex akarna bepróbálkozni, előbb csak a "lábamat engedd be", aztán, mivel ismert, tudja, mitől csábulok, ámulok varázslatokkal akar célt érni. És próbálkozik, bókol, bájolog, ha nincs eredmény, akkor, megmutatom, milyen erős vagyok- (fújt a hideg szél, fagyjak csak meg, ha már nem akarok elcsábulni). Szinte minden ismert fogást bemutatott. És várta a hódolatot, én meg csak biggyesztettem az ajkam, na jó, néha mosolyogtam is, lám, még erre is képes. (Úgy befagyott a szélvédő, hogy csak na, hiába vakartam, látszólag oké volt, aztán újból redőny le, se kép, se hang. De a motor már járt, én vakartam, töröltem, és előbb-utóbb csak kiláttam) Szóval, ez az ex nem érdekel. Se engem, se a rigókat. Mert ők is trilláznak ám, amint csak lehet :-), sőt a jácintjaim, nárciszaim is emelgetik "zöldfülüket" egyre följebb-és följebb. És együtt, összefogva megmosolyogjuk a hideget, a tél utolsó, szánalmas erőlködését, és táblát akasztunk, ki:
MENJ UTADRA, IDŐD MÁR LEJÁRT!!!
Mi már más szerelemre várunk, hisz ránkkacsintott már ez a huncut, és bizony világgá is kiálthatjuk, mi már csak a Tavasszal vagyunk hajlandók randevúzni, szerelembe esni.
Néha azon gondolkodom, hogy istenbizony, lehet, hogy Manónak van igaza, hogy nem beszél. Így mi kell kitaláljuk azt, amit gondol, vagy érez. Elvileg egészséges lelkületűek lévén, naná, hogy mi mindig azt gondoljuk bele, ami nekünk is jó :-), bár ő ezt néha sommázza egy-egy zavarbaejtő ajakbiggyesztéssel, vagy egyszerűen kiröhög. Ezt azért még csak meg lehet magyarázni így-úgy. :-)
A szavakkal már nem így vagyunk. Azoknak, ugye, megtanultuk, hogy van súlyuk, meg hangsúlyuk. És könnyen félre lehet érteni, meg bele- és mögégondolni, aztán már ott is van a félreértés. Merthogy beszélget az ember, modernebbül kommunikál. A kimondottakat már nem lehet meg nem történtté tenni, nincs delet gomb (sajnos). Vannak, amik csak rosszul fejeznek ki teljesen más mondanivalót, és vannak, amik direkt beleégnek a hallgató lelkébe. Gyakran igencsak 8 napon túl gyógyulóak, mégsem lehet jogorvoslattal élni. Az élő kommunikációnál már csak az írott a veszélyesebb. Itt nem látjuk a beszélőt, nem vesszük észre a mosolyt, a mimikát, a gesztusokat. Sokan meg egyszerűen leragadnak egy-egy szónál, mondattöredéknél, és nem a teljes szövegkörnyezet figyelembevételével vonják le a maguk következtetéseit.
Tévedések szomorújátéka is elkezdődhet, legtöbbször teljesen feleslegesen.
Óvakodjunk az odavetett szavaktól, és téves következtetésektől.
(legközelebb talán hozok példákat is, hogy félre ne értsetek :-) )
puszi mindenkinek.
(ja, és becsüljük a szép szavakat)
Wass Albert: Rügyek
Az orgona-bokorra cinke szállt, s a kis rügyeknek halk titkot sugott: a dombon látta már a napsugárt, már jönni fog, s a lombok börtönére fényt havaz! Smaragd szívekben felpezsdült az élet. Csodás remény: valahol újra éled egy régi álom, csillogó tavasz.
Lelkünkben is ilyen rügyecske tán a gondolat. A jég alatt szellem-páncélzat védi: kőkemény.
Egy forró csókra hirtelen kipattan, s dalos tavasz lesz: csengő költemény.
Köszönjük a sok jó szót! :-) Örömmel tapasztaltam, hogy szerencsére sokan vagytok erős idegzetűek :-)
Tartozom egy bocsánatkéréssel is a mulasztásért, de itt a lényeg :kedves, szeretett Zsuzsáim utólag is nagyon boldog névnapot kívánok nektek!
Tegnap megejtettük az egyhetes ellenőrző röntgent, szerencsére csontocska jól forr, nem mozdult el, még egy hét és már nem kell félni. Persze ezt könnyebb mondani, mint megtenni, mert Manó már nagyon unja az egykezűséget és mindenféle furmányt kitalál, hogy felkötött kezét is hasznossá tegye, és már én kezdek kifogyni az ötletekből (ő nem ). Azt nem is írtam, hogy múltkor, mikor Kedvessel vittük, olyan volt az autóban, mint egy kisangyal, már nagyon örültem, hogy jajj, de jó lenne, ha végre hagyná magát szállítani, és talán lassan én is vihetem majd őt, és akkor mienk a világ. A rendelőben persze már hozta a formáját, mert gyorsan rájött, hogy ez nemszeretem hely, és elindult megkeresni a kijáratot (volt kettő is a folyosó mindkét végén), mondván, hogy oké, jöttem, láttam, mehetünk. Mivel én nagyon konokul ragaszkodtam ahhoz, hogy előbb beszélünk dokibácsival és kukkantunk a röntgenes néninek is, hát nem kerültem a népszerűségi listája vezető helyére, sőt, hangos nemtetszésnyílvánítását kénytelen volt minden jelenlevő végighallgatni. Kalapom emelem az ott dolgozók előtt, mert ahhoz képest, hogy sokan voltak előttünk, bizony meglepő kedvességgel, együttérzéssel azon ügyködtek, hogy mielőbb túllegyünk minden kötelezőn, és végre mehessünk (visszaálljon végre a csend a rendelőben). Kedvesnek cirka 5 percet kellett kettesben kibírni Manóval, míg a doki elmagyarázta nekem a tennivalókat. (hazaérve közölte, hogy a kontrollra, majd Nagytesóval - fiammal menjünk) Tegnap nekivágtunk hát az útnak, de most már az autóba ültetés sem ment zökkenőmentesen, Manó kézzel-lábbal, telitorokkal tiltakozott (megint). Kis nyugtunk inkább a hazaúton volt, addigra talán elfáradt. De a csont forr, ez a lényeg, és csak két hét múlva lesz talink újból.
Ja, mesélni akartam, hogy Nagylányom vitába bonyolódott a matek tanárával, ugyanis szóba jött hogy az "esőember" (a film) és a tanár szerint ez csak rájátszás, és hogy nem igaz, hogy akár zseni is lehet egy autista, mert azok, csak szimplán hülyék. Erre lányom jól felkapta a vizet, és mondta, hogy nem, csak kicsit mások, és másképp reagálnak, de semmi esetre nem hülyék.Tanár nem értette, hogy mire fel ez a kirohanás, és hogy Nagylány honnan tud bármit is erről, de a végén kiderült, hogy kettejük közül bizony a tanárnak nincs személyes élményalapja.A beszélgetés vége az lett, hogy mondta, hogy jajjj, de nehéz lehet a lányomnak, egy beteg tesóval, és ha beszélni akarna, vagy segítség kell, szóljon, meg, hogy van pszihodoki is a suliba, mert ez felfoghatatlan, hogy lehet ezt feldolgozni. Szóval a jószándék vitathatatlan, de a tájékozottság hiánya döbbenetes. Már megint azon kuncogtunk, hogy mennyire másképp látják a kívülállók ezt a helyzetet, hogy valami súlyos problémát fognak csak fel az egészből, amiből ép ésszel nem is lehet kijönni, és hogy lehet erről mosolyogva, derűsen beszélni? -tuti, hogy szakpszihó segítség kell. :-) No, így, ezek mennek, meg a tél. Merthogy jön ám a tavasz :-))
Kányádi Sándor Február hónapja
Február hónapja azért olyan kurta, fogyatékján már a kolbász meg a hurka. Márpedig a télnek, azt mindenki tudja, nemcsak kívül, bévül is kell a jó bunda. Addig tart tehát, míg akad a padláson, minek jó étvággyal a nyakára hágjon. De ha már se gömböc, se kolbász, se hurka, február hónapja magát összehúzza. Mintsem hogy tengődjék spenóton, salátán, inkább egy-két nappal hamarabb odébbáll. Fölül az utolsó ródlira, szánkóra, nehogy még a hó is kifogyjon alóla.
Mivel párom fizetéstöredéke nem tette elégedetté kedves "nyakunkatkezébetartó barátunkat", így más forrás után néztem, és lám máris kissé megnyugodva indultam befizetni az elkerülhetetlent, a halaszthatatlant. Azaz csak indultam volna nagy lendülettel, mert első nekifutásomban felfedeztem, hogy nincs itthon a kocsi - fiacskám gyorsabb volt nálam, és huss, elmentek.( ők együtt, a kocsi, meg ő)
Nos, mondom, sebaj, elég tűrhető az idő, lám a cinegék is röpködnek, egy se fagy le az ágról, hát talán követem a példájukat, azaz nem fagyok le és mondjuk...mivel röpülni nem tudok (még), elbiciklizek a célállomáshoz. Már győzködtem is magam, hogy hűű, dejóó lesz, mert lám, eltunyultam, és kell a mozgás, úgyis maholnap itt a tavasz, amit nagyon várok ám. Nos, ez a tervem se vált be, hisz első kerékből kimenekült minden molekulányi levegő, és a kerékgumi szomorú beletörődéssel elfeküdt a felnin. Persze, a pumpa meg kölcsön lett adva...
Hát akkor, nincs más lehetőség, lábam közé vettem az utat, és az apostolok lován caplattam a bank fele. (szánalmas jelenet, kéretik meghatódni- gyalogszerrel kutyagoltam kölcsönpénzből törleszteni a kölcsönt) Nem is értem én ezt igazán...mikor befizet az ember, akkor mindig működik a rendszer, gördülékenyen megy minden-baj csak és kizárólagosan a pénz kivételekor történik...Azt hiszem erre is lehet valami Murphy törvény...
Aztán hazaértem a nagy sétából, Manó egészen sikeresen kikészítette Kedvest, engem meg kitörő örömmel fogadott. Kisvihánc, nagy puszicuppogtatások, és simizős mondókázás, de gyere csak, ülj le ide, mert anyunak főzni kell. Mi legyen??? máj, vagy pásztortarhonya??? mivel az egyiket az egyik, a másikat a másik nem szereti, és alapanyag sem túl sok, hát mindkettő. Mondjuk, egy kis lecsóval jól megbolondítom, csak ahhoz-kamra hiányában ki kell mennem a kazánházban, ott kellően hideg van (tetőteret fűtő kazán lesz majd benne egyszer). És megyek, nyitom, és lábam földbegyökerezik. Nekem nem mondta senki, hogy ezt kiadták horrorfilm díszletnek!!!! Mert csak ez történhetett, hisz hogyan másképp lett volna minden fekete, és csupa kormos pókhálós??? A látvány döbbenetes volt. Sokkoló.
Mint utóbb kiderült, a bojlerünk égett le, és kész csoda, hogy nagyobb baj nem lett.
Elsápadva a "mi lett volna ha" lehetőségétől betámolyogtam, szóltam Kedvesnek, hogy jöjjön, nézze meg, amit én már láttam, mert tuti, hogy ilyet még eddig ő se...Ha lett volna egy kis eszem, legalább fogadok vele, mert nyertem volna...
Szóval a bojler kimúlt, és evilágból való távozásáért az egész kazánház gyászba borult. A falak, a pókhálók, a fehér tároló szekrényem, kívül, belül, a befőttek és savanyúságok, a szerszámok, a pelenkák dobozai, a teljes kinti elektromos hálózat.
Mondhatnám, hogy örülnünk kellett volna, hogy nem lett nagyobb baj, mert nem sok hiányzott.
Kedvünkszegetten csoszogtunk be mindketten. Még fel sem fogtam mi történt, egyszer csak Manó felsikít és puffan egy nagyot, vagy inkább fordítva. Rejtély, hogy miben botlott meg, de akkorát hasalt szegénykém, hogy csak na. Ijedten keresgéltem, hol fáj kicsim, mi a baj. A sírás abba maradt, és én is elcsendesedtem, mert semmi külsérelmi nyomot nem észleltem nagy hirtelen. Csak valahogy olyan furcsa volt az egész. Túl sok időm nem maradt, mert már lépett is be a barátnőm, és kissé kicsivitelte belőlem sokkot, meg közben ugye főzni is kellett, hisz az idő nem állt meg, csak teltek a percek egyik a másik után, és egyre közelebb kerültem a munkába induláshoz.Csomóval a gyomromban indultam útnak és a lelkére kötöttem minden otthonmaradónak, hogy szóljanak, ha valami változás áll be Manónál, mert azt kiderítettük, hogy a bal karját fájlalja. Mit ne mondjak nagyon hosszú volt a következő 4 óra. Ennél hosszabb csak az éjszaka volt. Manó gyakran felsírt álmában. De se kékülés, se duzzadás...
Hajnalban ébredezünk Kedvessel.
K: - Leszedem, kivízkövezem...
Én: -Felhívom a háziorvost, megkérdezem...
K: -Venni kell bele új fűtőszálat, vezetékeket.
Én : -Be kell vinni egy röntgenre
K:- meg csatlakozókat...
Én : nem szokott ennyire nyöszörögni, csak, ha komolyan fáj neki.
K: -meg szólok a Bandinak, ő majd beköti...
Én: -szerintem, tuti, hogy csak eltört valamelyik csont. Jobb, ha megnézetjük.
K: -remélem, kapok hozzávalót itt helyben...
.......
-Te hallod, amit én mondok???Vagy a bojler a fontosabb???? K: -Jól van, na, akkor menjünk, ha akarod, de ha törés lenne, látszana, de ha te akarod, menjünk.
Mentünk.
Törés. Gipszelni nem lehet, felkötve kell rögzíteni.
Potom 2400 ft-ért vettünk zsákos rögzítőt rá, és Manó a világ legrendesebb gyereke, magánhagyja.
Mondhatjátok, na persze, már megint csak ígértél, és milyen igazatok lenne... Tehát most ahelyett, hogy szépeket mesélnék, csak elmondom azt, ami van. Páromtól a temetésre kért pénzt szépen, egyösszegben főnök levonta. Hogy mi maradt? Nem sok, de nem panaszkodhatunk, ugye, mert mikor kellett, ideadta és az jó volt. Fizetésemet a bank még azelőtt lenyelte, hogy megkaptam volna az értesítést, hogy egyáltalán beérkezett (mondjuk itt volt pár percnyi csoda érzésem, mikor közölte, hogy levont ezt meg azt-jééé, mondom, miből?) Aztán volt szülői értekezlet. Osztályfőnöknéni kissé értetlenül áll, hogy a diákok akarnak osztálytáncolni és még keringőzni is...Nnna, de hát neki mindegy, ő mögéjük áll ugyan, ő nem gátolja őket semmiben, amit és ahogy akarják, úgy szervezzék. Csak a bankettre és a büfére legyen meg ami kell, ugye. Ja, meg az ezután nyitandó bankszámlára legyen befizetve az összeg, persze.(mármint amiből a mindenféle kerül kifizetésre) Sőt, idén, a kisérettségi után, talán még kirándulni is elviszi őket, hisz a tavalyi -első kirándulásuk- egész jól sikerült. Ahhoz, hogy mindezt meghallgathattam, sőt, még néha meg is szólalhattam (nanáhogy) az kellett, hogy elinduljak otthonról 15.15-kor (a tényleges 17-kor kezdődött) és hazafele még elértük a 19.15-kor induló vonatot. Hogy este 10 után értem haza, az csak a mávnak, meg a váltónak és az egyhelyben üldögélésnek volt köszönhető. Azon gondolkodtam, hogy mi lenne, ha nem 12km-re laknánk, hanem mondjuk 21-re?
Ja, hogy a héten nem írtam...Itthon van Kedves kényszerszabin, mert meló, az nincs. (nekem se sok nyugtom) Én meg közben jól megfáztam, már megint ipari mennyiségben fogyasztom a teát, citromot, papírzsepit. És 4 napja írok egy levelet, még mindig nem értem a végére... DEEE!!! még van munkahelyem, sőt a márciusi beosztásban is ott szerepel a nevem ! :-)))). A fánk nagyon fogytán van, (se fánk, se fánk) de már a rigók egyre gyakrabban jönnek eleséget keresni, tehát itt lapul valahol a tavasz! :-))) Tehát félre bú, meg bánat, és hólapát! Kellemes tavasz-és csodavárást mindenkinek!
Kiléptem a bolt hátsó udvarára és ott tombolt bennem a csordaszellem fűtötte felháborodás, meg az egész heti fáradtság, a napok óta tartó csöndes, marcangoló fájdalom. Már rég letelt a munkaidőnk, mi el is végeztük minden munkánkat, de még mindig nem mehettünk, várnunk kellett, hogy ellenőrizzenek és kiengedjenek. A kisfőnöknek nem volt sürgős, ő ráérősen szöszölt valamivel az irodában.
Csakhogy kilépve valami csodavilág fogadott. A sötét háttér előtt hatalmas hópelyhek táncoltak. Lassan, súlytalan lebegéssel, bálkirálynők szépségének tudatával, méltóságteljesen. Az üzlet fényei meg-megcsillantak a kis kristályok peremén. A környéket csend uralta, még egyetlen autó sem járt arra, sőt a környék kutyáit is mintha valami igézet szállta volna meg, néma csöndben figyelték a varázslatot. Kolléganőmmel ledermedtünk, és már csak suttogva szóltunk: de szép!
És a pelyhek csak táncoltak, őket nézve, szinte kézzelfoghatóan kiszállt belőlem a feszültség, a fáradtság, és a fájdalom is mintha szárnyra kelt volna.
És egyszercsak ott álltam a Maros partján. Kezemen éreztem a csonttá fagyott kesztyű merevségét, benne a szánkóm szintén kőkeménnyé dermedt zsinegét. A szánkó hatalmas volt és elég nehéz, bizony fárasztó volt mindegyre felcipelni a töltésre, de a lesiklás öröme kárpótolt a fáradozásért. A hópelyhek akkor is belekezdtek ebbe a meseszerű táncba és én megbabonázva bámultam őket. Ebből a bámulatból apu térített magamhoz. "Szétfagysz!"-mordult rám-" nem látod, hogy már rég otthon kellene lenned?"-kérdezte, és én nem is próbáltam magyarázkodni, hiszen most éreztem meg csak, hogy bizony a lábam már szinte ég az átázott csizmácskában. Felpattantam hát a szánkóra, és apu a magával hozott pléddel jól becsavargatott, és már húzott is hazafele. Mennyivel gyorsabban, könnyebben siklott most a szán!
Most vettem észre, hogy már nagyon sötét van - anyu azt mondta, hogy akkor kell hazamennem, ha látom, hogy felkapcsolják a villanyokat. Bizony már minden ablak jelezte, hogy az otthon lévők villanyt kapcsolva vacsorára készülődnek. A töltés is szinte magányos lett, a zajos, vidám gyerekseregnek csak a nyoma látszott a nagy hóban, észre se vettem igazán, mikor tűntek el a többiek. Tudtam, hogy most baj lesz ebből, hisz ugye, aput utánam küldte, és jajj nekem. Már vacogtam, de magam se tudtam, hogy csupán a hideg, vagy a félelem, esetleg a fáradtság okozza. Erre apu nagyot rántott a szánkón, és az, mint egy elszabadult csikó, úgy fickándozott alattam. Halkan sikoltottam, és rá néztem, ő visszalesett a válla mellől és mosolygott a szeme. Már nem is fáztam.
- Hol voltál?- nem láttad, hogy sötétedik?-vont kérdőre anyu, de én már nem féltem, szótlanul hagytam, hogy kihámozzanak a páncélként rámfagyott ruháimból, és jót kortyoltam a forró teából, miközben felkucorodtam a konyhaszékre. Anyu halkan mormogva mondta-szinte mantraként- a szokásost, hogy "nna, most meg jól átfáztál, holnap nem engedlek ki, az hiányzik, hogy beteg legyél". Apu meg leült velem szembe, és hatalmas tenyerébe vette lángoló, átfagyott lábaimat és kidörzsölte belőle a hideget.
Kinnt táncoltak a hópelyhek. Hatalmassá fogózkodtak össze, és úgy örültek, ünnepeltek velem, mert a tél varázslatos és csodaszép.
Mint most.
Visszatérve erről az utazásról - időérzékem teljesen cserbenhagyott, fogalmam se volt, hogy meddig voltam távol, döbbentem tapasztaltam, hogy még ugyanott állunk mindketten, feltartott arcunkat símogatják a porcukros, szikrázó, puha hópihék, és mindketten mosolygunk. Már nem is számított se a lassú főnök, se a munkaidő. Ajándék perceket éltünk meg mindketten, azt hiszem, hisz az ő arca is sugárzott.
És összemosolyogtunk, kissé cinkosan, mint két vásott gyerek.
Reggel az ember ki se lát, annyi, de annyi jégvirág nyílott az éjjel az ablakon. És szánkáz a szél az utakon.
Délfelé
Ereszt az eresz: csöpp-csöpp-csurr! Izzad a hó és kásásul. Fázik a hóember, didereg. Kacagnak rajta a verebek.
Estefelé
Bújnak a cserepek alá a verebek: csip-csirip. Hideg van, hideg a mindenit! Az ablak üvege citeráz, szaporáz. Az ajtón ijedt kis szelecske kotorász. Brummog az erdő is, dörmögő hanglemez. Morog a medve. ébredez.
Nagy meglepetésemre ma megint újabb 10 centi hó esett . :)) Ennek köszönhetem, hogy végre kicsit idehuppanhattam. Mert amíg a nagyok alszanak, Manó békésen pihizget, Kedves havat lapátol. Én meg ideszöktem, mert már nagyon hiányoztatok.
Tehát szép hóeséses, szánkózós, hógolyózós hétvégét kívánok mindenkinek, és meleg teás, tűzropogásos, melegedős estét. Holnaptól jövök és mesélek :-)
Most megyek főzők , mosok, takarítok, szóval, a szokásos hétvégi pihizés :-)
Délután meg dolgozom, mert még van hol :-))) (nem tudom meddig, de még jóó)
Szóval így, köszönöm az együttérző szavakat, az öleléseket, (meg a csokikat), hétfőtől igyekszem meghálálni, és írok nektek, meséket a hóesésről, egy régiről, csodaszépről, és újakról, amikben már tavaszvárás is van.
Sejtettem
én, hogy nem lesz egy könnyű menet, volt is bennem görcs bőven. Mert
ugye, van egy csomó elvárás és szokás meg hagyomány. (amiket nem is
ismerek eléggé) Olyan szép lenne, leülni körbe és megbeszélni, kinek mi
a legszebb közös emléke a távozóval. És áldani őt mindazért, amit tőle
kaphattunk, és elfogadni azt, hogy ő menni akart, és lám, sors
kegyeltje, úgy záródott élete, ahogy ő szerette volna, mert "ennek a
motornak már ideje megállni", mondogatta ő már hónapok óta, meg hogy
"ott a helyem anyád mellett". És úgy viselkedni, ahogy ő is szerette,
ha maga körül viselkednek, és nem nagy cécót csinálni merev
szabályokkal. Hogyha még visszanéz, érezze jól magát. (és nem hiszek a túljátszott mutatványokban, nálam a fájdalom, a gyász belső, intim dolog, hosszú és csöndes folyamat)
Na, persze, hogy nem erről szólnak a temetések- engem inkább ne temessetek!!!(hamvasszatok, szórjatok a Marosba)
Aztán meg elkövettem egy jó nagy szarvashibát, mert nem tudtam, amit tudni illik, nem voltam gondolatolvasó sem, sőt, még elég józan sem, sőt, inkább önző, nem gondoltam másra, csak úgy elvoltam magamban, kedves unokaöcsémmel, és magára hagytam a nővéremet. Nnna, majdnem örök-harag lett ebből a temetés előtt 3 órával. Nem győztem bocsánatot kérni...
Szégyellem, lehetett volna több eszem, na.
És persze ez még nem is volt elég, jöttek alig látott rokonok, akik szintén a nővéremet találták meg, és őt vádolták buta, alaptalan koholmányokkal, miközben, engem ölelgettek, és együttérzően bántak velem. Én meg nem vettem észre azt se, hogy neki mit susmogtak ezek a dögkeselyűk. Ez se volt elég .
Következett a pap, aki elkezdte mesélni nekünk, hogy egy
asszony hozzámegy egy férfihoz, aki meghal magtalanul, és ő hozzámegy a
testvéréhez, és ...így tovább, hozzámegy mind a 7 testvérhez, és azok
mind meghalnak utód nélkül, és az asszony a túlvilágon kinek lesz a
felesége???? Soha papra nem néztem gyilkos indulattal, de most már ezen
is túl vagyok. Nem sok hiányzott, hogy odalépjek és elmagyarázzam neki,
hogy valamit eltévesztett, legyen szíves az apámat búcsúztassa. Mert a feltámadás szentségét akarta a szerencsétlen kihámozni ebből
a történetből, de már emlegetett gyilkosokat, áldozatokat és
öngyilkosokat is, csak apámról nem esett szó. Illetve aztán egy
mondatban igen, mikor elmondta, hogy volt neki gyereke, meg unokái, és
egyéb rokonságai is, akik, bár most fájó szívvel itt állunk (ez csak
látszat volt, mert valójában már régen odafagytunk),de vigasztaljon bennünket a feltámadás. Imádkozzunk híveim...
(apám is lecsapta volna, azt hiszem)
Utána a tükörjég úton felkísértük a sírhoz, ahol remegő féltéssel néztük, hogy emelik át más sírokon, hogy csúsznak, egyensúlyoznak vele. Azt hiszem itt volt egy perc, amikor mindannyian csöndesen, együttfohászkodtunk - csak el ejtsék...
Aztán a jeges rögök dübörgése lezárta annak a lehetőségét, hogy még egyszer megsimogassuk, átöleljük.
Remélem ez olvasható lesz, és nem szól rád semmi, hogy vezess. huuuu :-)
(nekem még nem mutatkozott be a saját után, de gyanús, hogy valami van, vagy az nlc-n, vagy a gépemen, mert már találkoztam én is, igaz más blogja olvasása közben-jellemző rám, hogy égi jelnek fogtam fel, vezettem is aznap :-),és megvoltam győződve, hogy én kattintottam félre) (vagy ki tudja ? :-) )
Akinek mindez nem egyértelmű, elmagyarázom, tehát kaptam levelet, hogy nálam nem lehet olvasni, zenét hallgatni, mert beugrik a fent említett oldal. Nos, ma kikérem Helpdeszka véleményét is kérdést illetőleg, hogy orvosoljuk, ha nálunk van a baci. :-) (jöhet az antibigyusz szigorúan normabigyóval, persze )
Nos, mesélek. Hogy miért is vagyok csöndben?- hát nincs túl jókedvem. A "Cég" egyik fontos beosztású vezetője többek közt, azt is kitalálta, hogy nem ésszerű a két 4 órás foglalkoztatása, így menesztve leszünk, és jöhet helyettünk 1 nyolcórás. Aki akár én is lehetnék, ő nem bánja. Ja, hogy én nem tudom megoldani? hát, ha nem-nem, nincs mit csinálni. Hát mit lehet erre mondani? naná, hogy semmit. Ez van, köszönjük, hogy eddig volt lehetőségünk. Persze, ha meghallgatná a kollégák, a közvetlen főnök véleményét, akkor kiderülne, hogy miért jó ez így mindenkinek, de mostanában úgysem erről szól a dolog. Sőt, nem is a mi kisnyomorunkról, mert aprócska, jelentéktelen epizód csupán ez, ami engem érint, ahhoz képest, ami a "nagyszínpadon" folyik. Valami középkori boszorkányüldözéses darab is lehetne, amit mostanában átélünk, de neeeem, nem mese, csak a valóság, ráadásul nem a legszebbik műfajból. Mert van ám intrika, és álszentség és pálfordulás, és amit csak akartok. A máglya is áll, a "boszorkánynak" kikiáltott személy is nevén lett nevezve, már csak az a kérdés, ki gyújtja meg, vagy az is lehet, hogy tegnap óta már csak az a kérdés, hogy mikor.
Ez nem az én dolgom, nem is nagyon érint, mondhatnám, de bizony nagyon szomorú mindezt végignézni, napról-napra hallgatni az újabb hajmeresztő fejleményeket. És nem kellemes látni azt sem, hogy válnak az érintettek idegronccsá. És nem jó érzés már mosolyogni se, mikor tudod, hogy mindenki körülötted a feltörő könnyeivel küszködik. A "fel a fejjel" itt kevés, talán a félénken jelzett "együttérzek veled"- féle vállsimik is csak morzsák ezeknek a hitevesztett, csalódott, elkeseredett kollégáknak. Mert a módszer, amivel ide juttatták őket, az kiábrándító, szánalmas, kicsinyes és gonosz.
Tehát ez van. Szívja is le az energiáimat alaposan. Mert én május óta megszerettem ezeket az embereket, ők is engem. És szeretem a munkámat és az érte járó fizetés is jól jött. A legégetőbb lyukak betömve, és már szépen számoltam, hogy még mit mikor, és év végére szépen rendbe szedem a dolgainkat, úgy, hogy közben kifizetem a szalagavató kiadásait is. Most mindez füstbe menni látszik.
Az első variáció szerint csak a januárt kellett volna végig dolgoznom a búcsú előtt, most kezd derengeni egy kis remény, hogy talán még a február belefér. Közben meg mindennap csupa feszültség. Van, amikor nehéz megmaradni a saját kis "jól vagyok" világomban. Mert amúgy na, nincs okom panaszra. Páromra se, aki csak néha hozza a formáját-(azt, azt, a nemszeretemet is, de nem vészesen, csak épp hogy ne felejtsük el, hogy ő olyat is tud :-) ). Fiam tapossa a saját kis taposómalmát, de mostanában valahogy annyira kedves dolgai vannak, gesztusok, mozdulatok, szavak, felém, Nagylány, Manó fele, sőt még Kedves fele is, hogy csak nézek ámulva, és érzem, ahogy csordul túl a szívem a szeretettől. Nagylány is kiegyensúlyozottabb, mint bármikor eddig. Egész jók a jegyei, mellette dolgozik, és tesz az álmaiért. Mivel ő is ott melózik, ahol én, olyan jó hallgatni, ahogy dicsérik, szeretik, hívják. És ő megy, csinálja, helytáll, úgy, ahogy kell, lelkiismeretesen. És az is szívet melengető, ahogy az új kapcsolatában okosabban viselkedik, érettebben áll dolgokhoz, nem dolgozik már önmaga ellen.
Ja, és még nem is beszéltem Manóról, aki a kedvességével, szeretetével körbeburkol. És van, hogy mond néha véletlennek tűnő új szavakat, vagy szótöredékeket a mondókákból vagy segít összepakolni, néha fel is húzza a zoknit, nemcsak le. Néha jóízűen eszik eddig meg sem kóstolt ételeket. (persze vannak napok, mikor semmi sem jó, és csupán a hiszti megy)
A világban nincs hely a gyáváknak. Készen kell állnunk a megpróbáltatásra, a fájdalomra és a halálra - a miénk nem kevésbé nemes, csak mert nem kíséri dobszó, amikor kimenetelünk mindennapi küzdelmeink csataterére, és nem fogad üdvözlő tömeg, amikor megtérünk mindennapi győzelmeink vagy veszteségeink színteréről.
Sajnos, mostanában valahogy nem jön össze az írás. Vagy idő nincs rá, vagy az érzések szégyenlősen függönyt húznak a szavak elé és nem engedik látni sebeiket. Ilyenkor inkább olvasgatok, tudván, hogy mindennek rendelt ideje van.
Most hoztam nektek valamit. Szégyen, de nem tudom, ki volt a szerző, de bárki volt is, köszönet érte, okos és szívből jövő szavak, már az én megítélésem szerint. Naná, hogy nem tartom meg magamnak, hanem megosztom veletek.
"Álmomban
látogatóban jártam Istennél. Bekopogtam, hogy beszélgetni szeretnék
vele, ha van rám ideje. Az Úr elmosolyodott és így válaszolt: - Az én időm végtelen, mindenre jut belőle. Mire vagy kíváncsi? - Az érdekelne, mit tartasz a legfurcsábbnak az emberekben? -
Azt, hogy nem szeretnek gyerekek lenni, siettetik a felnőtté válást,
majd visszavágyódnak a gyermekkorba. Azt, hogy akár az egészségüket is
feláldozzák, hogy sok pénzük legyen, majd rengeteg pénzt költenek rá,
hogy visszanyerjék egészségüket. Azt, hogy izgatottan lesik a jövőt,
hogy megfeledkeznek a jelenről, így aztán nemhogy a jövőt, de a jelent
sem élik meg. Azt, hogy úgy élnek, mintha sose halnának meg és úgy
halnak meg, mintha sose éltek volna.
- Atyaként mit szeretnél, hogy gyerekeid mely tanulságokat jegyeznék meg? -
Tanulják meg, hogy senkiből nem lehet erővel kicsikarni a szeretetet.
Hagyni kell, hogy szerethessenek. Nem az a legértékesebb, hogy mit
szeretnénk az életben, hanem az, hogy kik állnak mellettünk. Tanulják
meg, hogy nem célszerű másokhoz mérni magukat, saját magukhoz képest
legyünk elbírálhatóak. Fogadják el, hogy nem az a gazdag, akinek a legtöbbje van, hanem az, akinek a legkevesebbre van szüksége. Tanulják
meg, hogy csak néhány másodperc kell ahhoz, hogy mély sebeket ejtsünk
azokon, akiket szeretünk, ám sok-sok év kell ahhoz, hogy ezek
begyógyuljanak. A megbocsátást, a megbocsátás gyakorlásának útján kell megtanulni. El kell fogadni, hogy vannak olyanok, akik mélyen éreznek, de nem tanulták meg kimutatni érzelmeiket. Meg
kell tanulni, hogy bármit lehet pénzen venni, csak boldogságot nem. Két
ember nézheti ugyanazt a dolgot, és mégis két másféle dolgot látnak. Meg
kell tanulni, hogy az az igazi barát, aki mindent tud rólunk, és mégis
szeret. Nem mindig elég, ha mások megbocsátanak, meg kell bocsátanunk
magunknak is. Búcsúzásnál megköszöntem szavait, Ő pedig így válaszolt:
- Az emberek elfelejtik mit mondtál, mit csináltál. De arra mindig emlékezni fognak, hogy érzéseket ébresztettél bennük.
:-) Éhen ne haljon nekem itt aztán senki! Ha már finomságok kerülnek az asztalra, akkor beszéljünk jó dolgokról.
Szóval tartozom egy Manós sztorival. Az úgy kezdődött, hogy Kedvessel bohóckodtunk minap. Incselkedtünk, kötözködtünk, nevetgéltünk. Manó csöndesen játszott, tévézett tőlünk pár lépésnyire a saját ágyában. Aztán én szomjas lettem és lusta. Elkezdtem ostromolni Kedvest, hogy csak most, csak egyszer, hadd igyak az ő pohárkájából, mert ha nem, bizony olyan leszek, mint a világszép nádszálkisasszony, és ott rögtön , azonnal szörnyethalok. Kedves mondogatta, hogy bizony ez nem fog menni, mert ha a nagy ámulattól meg is áll a világ a forgásban, bizony ő akkor sem tud adni nekem inni, mert nincs vize. Persze én nem hittem és csak kötöttem szegény ebet a karóhoz. Nem tudom, mi válthatta ki a következményt-valami pasis továbbgondolás, vagy csak egy meggondolatlan ösztönös mozdulat, de az a lényeg, hogy a pohár alján pihenő víz a nyakamban kötött ki, amit én hatalmas bakugrásokkal és hangos sikítozással reagáltam le. Manónak tetszett a hajcihő, nagyokat nevetett rajtunk. Aztán rá vagy két napra Kedves korábban kelt, lefőzte a kávét. Félig hunyt szemmel botorkáltam ki az illat után, alig pár percre rá Manó is csoszogott utánam. A hirtelen haragos hangra mindkettőnk szeme kinyílt, ugyanis Kedves tőle is szokatlanul morcosan dörrent rá Manóra, hogy irány befele, kotródjon a szeme elől. Tágra nyílt szemmel tudakoltam okát a zsémbességének, mire majdnem merénylet áldozata lettem. Ugyanis a feltörő röhögés igen súlyos félrenyelést okozhat, kávéivás közben, tehát e kettő együttes alkalmazása kerülendő. Meg a gyerek előtti meggondolatlan cselekedetek végrehajtása is, ugyanis, Okos gyerek szülőtől tanul :-). Tehát a hajnali ébredés oka az volt,-na ugye, sejtitek, hogy Manó bizony apa nyakába zúdította a pohár aljáról a vizet. :-))). Legyen szép napotok! :-)
Köszönöm a köszöntéseket, az emileket, smseket, a csodaszép verseket, virágokat, a jókívánságokat és szívből jövő szavakat.Telepedjetek hát ide hozzám, koccintsunk egyet és örüljünk úgy egymásnak, mintha nem lenne tér és időkorlátunk.
" 1, rendszám nélkül közlekedni tilos.
Ha most esett le, ha már rég leszereltük, hogy a traffi ne tudja
leolvasni, mindegy: aki az összes számára előírt rendszám nélkül
közlekedik, szabályt sért.
Értelemszerűen
2, nem csak a rendőr állíthat meg, vagy adhat jelzéseket, forgalmi utasításokat, hanem a pénzügyőr, az NKH-s és a tűzoltó is.
3,
a polgárőr, útmunkás sima tárcsás integetése nem számít, ha nincs
előtte lerakva KRESZ-tábla, ami jelzi, hogy ott majd valaki integetni
fog. És jöhetnek amerikai mintára az iskolások átkelésére figyelő tárcsás civilek.
4, a túlméretes szállítmányokat kísérő kocsikon lévő kivilágított táblák is számítanak. Ha a sztrádán, a leállósávban battyogó narancssárga Transporter hátulján ott ragyog, hogy 30, akkor 30.
5, ez fura: bicikliúton robogóval már nem kell max 20-szal menni, száguldozhatunk
kedvünkre a bicajok között. Cserébe ha van is az úttal párhuzamosan
bicikliút, a bicajosok mehetnek az úttesten is. Vagyis mégsem, később
30-ról rendelkezik majd a KRESZ. Csak tessék kivárni, mindjárt odaérünk!
6, autópályán a 100-as tábla alatti kis esős-havas tábla ezentúl tényleg azt jelenti, hogy csak akkor 100, ha esik, havazik.
A teherautóval behajtani tilos ezentúl csak a 3,5 tonna feletti kocsikra vonatkozik, vagyis végre át lehet menni a nehéz Navarával, HiLux-szal is a Lánchídon, nem csak a filigrán csuklós Ikarusszal, jesssz.
Sárga matricások kitiltva
Lesz egy Környezeti zóna feliratú
piros, kerek tábla is. Ez jelzi majd, meddig mehetnek a sárga
zöldkártya-matricás öreg autók. Ezt nagy hülyeségnek tartjuk, mert
Budapest belvárosában már most is alig látni sárga matricás kocsit,
csak pár szegényt és veteránost-youngtimerest szivatnak majd meg ezzel.
Ha a táblát a városhatár-tábla alá teszik ki, az egész településre
érvényes.
A vasúti átjáró előtti 20-as, 30-as táblát oldja maga az átjáró is, nem kell utána is 20-szal, harminccal menni az első útkereszteződésig.
7, Van már STAU táblánk is! Sok autó egymás mögött piros háromszögben: dugóveszély!
Kastélyfelhajtó, téeszút, teszkóparkoló...
8, és van már MAGÁNÚT-táblánk
is kék keretben, a mindkét irányból behajtani tilos kiegészítésére.
Szabványosították a rokiparkolós táblát is, van kék tábla a nyitott
kerékpársáv intézményére, az autópálya-csomópontos nagy kék táblák is
logikusabbak lettek egy kicsit.
Egyirányú úton alapértelmezésben NEM mehet a forgalommal szemben a biciklis,
csak ha ezt egy kiegészítő tábla az egyirányú utca tábla alatt
megengedi neki. Ha nincs biciklisáv, akkor a menetirány szerinti jobb
oldalon kell mennie, hogy az autók vagy a saját menetiránya szerint-e,
azt nem részletezi az új KRESZ,
9, van egy pár új útburkolati jel a biciklis forgalom ügyesebb kezelésére.
10, az iskolabuszt az iskolabuszon elhelyezett "iskolabusz" tábla különbözteti meg a nem-iskolabuszoktól. Capisce?
Nyitott kerékpársáv
11, a gyalogos nem akadályozhatja és veszélyeztetheti a biciklist a gyalog-és bicikliúton. Istenbizony ezt írták le.
12, tévhit, hogy a biciklivel nem kell többé jobbra tartani: de, kell. Csak nem SZOROSAN.
Nyitott kerékpársávon se lehet keresztben megállni kocsival kikanyarodáskor, a buszsáv mintájára. Persze mindenki tudja, hogy ez Pesten betarthatatlan.
13, A kocsiból kilógó miegymással nem szabad lekaszabolni a gyalogosokat és bicikliseket.
14, Pickup és Fiat Ducato is mehet 130-cal a sztrádán,
110-zel autóúton, 90-nel. (Eddig nem tehették, mert megengedett
össztömegük 2,5 tonna feletti, mostantól viszont a 3,5 tonnás határ él
a sebességhatárokra.)
Biciklivel lakott területen belül 40 a limit, a határban 50, de csak bukóval és utas nélkül. Bukó nélkül ott is csak 40. Ez kicsit vicces.
Bicikliúton 30 a max, kerékpár- és gyalogúton 20.
Logikusabb eligazító táblák
2,5-ről 3,5 tonnára tolták a városi 60-as-70es táblák hatályát.
14, kanyarodáskor a biciklist nem szabad elütni.
15, motorosok is mehetnek a 3., vagy többedik sávban. Bizony, eddig nem mehettek, tudták?
Motorosok és robogósok mehetnek a buszsávban. De csak kétkerekűek. Halleluja! A Piaggio MP3-asok viszont megszívták.
Okosabb lett a többsávos körforgalom szabályozása: ha a körforgalomból az első kijáratnál ki a karok jönni, köteles vagyok a külső sávból ráfordulni.
Szépen lassan jobbról meg lehet előzni motorral, biciklivel az álló kocsisort. Meg trike-kal és Piaggio MP3-mal is; ennél a szabálynál már elfelejtették a kétkerekű kitételt.
Kerékpáros nyom
16,
autópályán a leállósávban eddig annyira tilos volt megállni, hogy a
rendszámfigyelő matricaellenőrző kocsi se állhatott volna meg. Most már
megállhat. Viszont a civil autós csak műszaki okból állhat meg, hányni nem.
17, ÁTMEHETÜNK KILENCVENNEL MEG ÖTVENNEL A VASÚTI ÁTJÁRÓN, HURRÁÁÁÁ! Hacsak külön tábla nem rendelkezik másképp. Vége a kötelező tisztelgésnek, a lesből trafizásnak, öröm, bódottá.
18, kétlem, hogy bárki is tudta volna eddig, hogy lakó-pihenő övezetbe csak 2,5 tonna alatti kocsi mehetett be. Most már 3,5 tonna a határ.
19, hivatalossá tették, hogy motorral-robogóval is megállhatunk a járdán, ha max a felét foglaljuk el, és legalább másfél méter marad a gyalogoknak.
Viszont az is hivatalos, hogy a biciklisávon álló autót elszállíthatja a Zállam.
20, egymás mellett haladó hóekéket megelőzni tilos.
21, zebrán továbbra is tilos gyalogost gázolni, de 30-as korlátozásról nincs szó
Villamosmegálló mellett is nagyon tilos elütni a gyalogosokat.
Szép új bicikliparkoló-tábla
22,
Az autó vagy mopedautó (!) csak akkor vihet másfél méternél rövidebb
gyerekeket, ha azok gyerekülésben, bekötve ülnek. Továbbra is
félreérthető, hogy az első ülésen mikor ülhet gyerekülésben gyerek,
de mi úgy értelmezzük, ahogy a babaszék-gyártók: menetirány felé arccal
nincs gond, menetiránynak háttal arccal ki kell kapcsolni a légzsákot.
Motorozni csak becsatolt bukósisakban szabad. Ez állítólag egyértelműbb, mint a korábbi szabály, mely szerint motorozni csak becsatolt bukósisakban volt szabad.
23, sárga villogót csak addig használhat a kukás, postás, lopóskocsi, amíg szemetet ürít, csomagot visz vagy lop. Különben nem.
24, biciklivel tessék jobbra tartani.
Ezt bekopizom, mert alig értem: A
kétkerekű kerékpáron 16. életévét betöltött személy szállíthat 10 évnél
nem idősebb, a kerékpárt nem hajtó utast a kerékpár pótülésén. Kettőnél
több kerekű kerékpáron 17. életévét betöltött személy szállíthat a
kerékpárt nem hajtó utast.
Quad és mopedautó nem mehet a biciklisávon, viszont lehet velük utast vinni, ha a forgalmi ezt megengedi. Ezeken utast csak 17 évnél idősebb vezető vihet.
Lakott
területen kívül muszáj, belül nem muszáj a bicikliúton közlekedni
biciklivel (igen, ez már volt, de itt még egyszer szerepel.)
25, a közterület-felügyelet az üzembentartó és a rendőrség értesítése mellett elszállíthat tilosban parkoló járműveket.
Rendszám nélkül autót-motort rohasztani csak mellékútvonalon szabad, ott is csak tíz napig, utána elvihetik - a tulaj költségére. (Eddig ez 30 nap volt.)
26, trafizni tilosból is lehet.
27, leírják, mi az a kerékpáros nyom (sárga festéssel kiemelt csík rajzolt biciklivel ), nyitott kerékpársáv (kerékpársáv, ami nem zárt), gyalog- és kerékpárút (az, ami).
28,
a segédmotoros kerékpár definíciója immár egy másik dokumentumra
hivatkozik, ugyanígy a quadot és mopedautót is egy más besorolási
rendszerrel magyarázzák. Viszont a 300 Watt alatti motorral megtámogatott villanybicikli még bicikli marad a KRESZ szerint is. Az iskolabusz pedig, hát az az iskolabusz.
29, új traffipax-jelző táblát kaptunk.
Hát nagyjából ennyi. Úgy érzi, kimaradt valami? Írja meg nekünk, mit szeretne még az új KRESZ-től, hátha el tudjuk intézni! (Nem tudjuk. De megpróbáljuk!) "
Nos, eddig a cikk :-))) A többi rajtunk múlik :-) ha megtanultátok, lesz itt egy teszt is :-) nemsokára. Most megyek mert fut az élesztő pápá
Elteltek az ünnepek, most már itt az új év, meg az új feladatok.
(nincs mindenikhez kedvem)
Inkább mesélek nektek arról, hogy zajlottak a dolgok erre felénk. Karácsony reggelén korán keltem, feltettem főni a töltött káposztát, és közben még tettem-vettem, megsütöttem ezt, megfőztem azt, és már mehettem is dolgozni. Meséltem nektek, mennyire szeretek bemenni? Mindig az utolsó négy óra az én időm, addigra minden kollégám kellően fáradt és annnyira örülnek nekem (meg annak, hogy lassan vége a melónak, meg nincs már gondjuk a pénztárra), hogy mindenki ujjong, ha meglát, és fülig ér a szája. Nagyon jó így kezdeni a munkát!
Ami a karifát illeti- nos ídén volt életünk azt hiszem, legapróbb fácskája. Idén nem Kedves vette, hanem a Nagyfiam. Szép formás kis fácska volt, de a hangsúly mindenképpen a kis -re esett. Persze, így meg magasra raktuk, hogy szépen érvényesüljön. Reménykedtem, hogy gyerekeset játszhatok, és most először, oly sok év után arra megyek haza, hogy vár a kész csoda. Na, neeem, azért az élet nem ilyen egyszerű, megvártak. És elkezdtük együtt, mi négyen, díszbe öltöztetni. Kikerestem az apróbb díszeket és "pálya széléről" irányítottam. Manó néha kikandikált és megnézte mit művelünk, mert közben mindenen jókat nevettünk.
(Mondjuk az, azt hiszem, külön postot érdemelne, hogy mit is gondol egy ilyen tisztaszemű kisgyerek a mi világunkról, a szokásainkról, amivel remegőkezűvé tudjuk idegelni magunkat. Azt hiszem, gyorsan sütnénk le a szemünket, és volna miért elforduljunk álcázva szégyentől piruló arcunkat.)
Nos, mondom, hogy oda fel, ezeket a pirosakat tegyétek-és a család rakja-rakosgatja a piros díszeket. Manó hirtelen kiszalad a szobából, és huncut mosollyal kihozta a tesója által kiürített energiaital piros dobozát, és pimasz vigyorral nyújtogatta, hogy ezt is oda fel. No, családomat sem kell félteni, naná, hogy végig, ünnepek alatt ott díszelgett a karidíszek között az a doboz, amire rá van írva, hogy HELL.
Hát ilyen az élet mifelénk, nem csak angyalt, hanem poklot is akasztunk :-))).
Akárhogy nézem, ez az év már az utolsókat húzza. Nem tudom, ki hogy van vele, de azt hiszem, nem volt egy könnyű év. (bár gondolkozhatnánk azon, vajon volt-e olyan felnőtt életünkben, amelyikről ezt kijelenthetjük.) Ha végiglapozom, bizony sok nehézség, fájdalom, bosszúság, veszteség mutatkozott be nekem, és közben azt is újratanulhattam, hogy kell újra és újra szembenézni, elfogadni és továbblépni. Olyan kis könnyed szavak, és mégis, mennyi erőfeszítés, munka kell a megvalósításukhoz. Meg kitartás. És hit, kapaszkodni akarás, erő, cselekedet. És társak- család, barátok. (őrangyalok, segítők)
Lám, máris megérkeztem a jó dolgokhoz. Mert ezekről érdemes igazán beszélni. A baráti ölelésekről, a beszélgetésekről, az együtt-nevetésekről. A jó szavakról, a szívből jövő tettekről. A hallgatásokról- együtt. Arról, hogy bár minden harcunkat igazán magunkban és magunkkal kell megvívni, attól még mennyire fontos az, hogy előtte, alatta és utána is ott vannak körülöttünk emberek, akik nekünk számítanak,és akiknek mi számítunk.
Ha most a reggeli hálaadó imámat mondanám, azzal kezdeném, hogy köszönöm Istenem azt a sok jó embert akiket mellém adtál. Köszönöm, hogy jó szívállapotúak a családtagjaim, hogy rátalálhattam azokra, akiket már barátaimnak nevezhetek, és olyan fontosak, mintha testvéreim lennének. Köszönöm, hogy sikerült egy olyan társaságot találnom, ahol fontos az Ember, mint olyan, és minden áldás, amit csak az övének mondhatunk. Tudom, hogy a világ nem teljesen ilyen. A pénztárban állva, nap mint nap láthatom a sok magából kifordult, elvadult ellenpéldát is, és sokszor tűnődöm, mi tette őket ilyenné. De közben nem felejtem el, hogy a bántás nem nekem szól, csak a méreg, amit gyűjtögetett, az csapódik ki, mint mocskos hab a felszínre. Én hiszem, hogy ott belül, egy szeretetre éhező, félénk és szomorú kisemberke bujkál. (ezt néha még maga az érintett is elfeledi) Köszönöm, hogy a sok szeretet, amit kapok képessé tesz, hogy szelíden, és mosolyogva, igazán kedvesen tudjak bánni velük, és köszönöm, ha némelyik idővel visszamosolyog.
Köszönöm, hogy van családom, gyermekeim, barátaim, van otthonom, munkám. Köszönöm, hogy egészséges vagyok, tudok dolgozni, és gondolkodni (nem röhög, szoktam). Képes vagyok szeretni, ölelni, tanulni. Valóra váltani álmokat és élni a valóságot.
Köszönöm, hogy ember lehetek, egy a sok között.
Nem utolsó sorban köszönöm a jókívánságokat, a gondolatokat és a szavakat, melyeket tőletek kapok, ezek is nagyon sokat jelentenek nekem, akár ismerősként, barátként, akár ismeretlenül, rokonszenvből de megtiszteltek vele.
Most megpróbálom viszonozni, és ez által nagyon boldog új évet kívánok nektek, olyat, amikor a munka öröm forrása, a segítség időben érkezik, az akadályok elháríthatóak, az álmok megvalósulnak, amikor áldás kíséri lépteiteket.
Olyan évet kívánok, amikor Te lehetsz önmagad, és igaz barátok örülnek veled együtt.
Kívánom, hogy ne lankadjon a hited, mert lehetetlen ugye, nincs :-)), kívánom, hogy legyen erőd és egészséged . Sose felejts el nevetni.
A szent estén majd eljövök ide.
Almaim szekerébe fogatok
És szólok fantáziám táltosához:
Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok,
És álomhintón eljövök - ide.
Itt minden fehér lesz, - fehér, s
halott.
Csak egy hang lesz a halott rengetegben:
A zúgó patakok.
És én fenyőtől fenyőhöz megyek
És minden fenyőt megsimogatok.
És megkérdezem: virrasztotok még?
És megkérdezem: hogy aludtatok?
És aztán feltűzöm a szívemet
A legmagasabb fenyő tetejére, -
S imába kezdek: Magány, Mi Anyánk...
Néked ajánlom égő szívemet...
Meg a tegnapi se volt rossz teljesen. Szóval vezettem tegnap is, holott nálunk a mellékutak nincsenek letakarítva, sokkal inkább lefagyva, de óvatos voltam, és nem is lett semmi baj, sőt, még én mentem el Kedvest hazafuvarozni - ünnepelt a dráágaszág :-))). Naná, hisz megkapta! na ugye, hogy ugye. Volt jutalom. Nem sok, de elég. Szóval az extra kiadásaimat visszahozta egy kis ráadással :-).Csodálkoztam volna, ha nem így lesz, és akkor azt mondtam volna, hogy az én vonzásom bizonyult kevésnek, de neeem . És ez nagyon jó :-)
Meg most megyek felkészítem a terepet, hogy malackodjak :-))).Lesz rá 2 órám, mert kettő után jön, én fél ötkor megyek dógozóba :-). Igaz csak fél malac, és se hurka-kolbász, csak darabol, szétoszt, zacskóz. Nnna, elvileg végzek . Max a töpörtyűnekvalót majd este.
Szóval fülig ér a szám, jóságok történnek mostanában.
Meg persze más is, pölö munkahelyemről még 2 ember kidőlt, bajság van, mindenki fáradt és ideges.Mármint az a 2-3 ember aki maradt. de sebaj, kaptunk új kisfőnököt, tehát van a nagy, meg a három kicsi, a 2 négyórás, és 3 teljes munkaidős. Mindez egy gazdaságosban kari előtt. Jó, nem?
Hajó - hanem, ez van. Meg a diákok szerencsére. Velük valahogy túlélünk.
Mondjuk, ha már ilyen kevesen vannak talán nem marják egymást :-).
Bocsi, ha ezzel bosszúságot okozok azoknak, akik nem a pattogó tűz mellől élvezik ezt a varázslatot, hanem fázó végtagokkal próbálják úton tartani magukat, vagy autójukkal folytatnak hatalmi harcokat. Tudom én, hogy hideg, meg kényelmetlen, mert ugye ráfagyott a szélvédőre, és az utak is rakoncátlanok, de valljuk be, hogy mégis varázslatos csoda mindez. Ha csak belegondolunk, hogy mennyien vannak, akik még soha nem láthatták mindezt, rögtön be kell valljuk, hogy mi szerencsések vagyunk. Tegnap reggel gyermeki örömmel pattantam ki az ágyból csodát látni és ez az öröm adott lendületet egész napra, valahogy nagyobb kedvem lett készülődni a karácsonyra is. Mintha huncut tündér báli ruhát akasztott volna a szekrényajtómra, olyan örömmel telve csinosítgattam a lakást. Kikerült az ajtódísz- kicsit megbolondítottam Szilva régebbi ajándékát, most az csilingel minden ajtónyitásnál, mintha az ő nevetése köszöntene minden ki és belépőt. Felraktam az ablakra is a kivagdosott papír hópihéket, és fényeket is adtam hozzá, hogy ritmusa legyen a táncuknak. Lecseréltem a sötétítőt, most bordó selyem csillog a fehér függöny előtt, de komornak éreztem, így középen összefogtam, Porcica indiai ajándékával. Most kissé rendhagyó lett, de nagyon barátságos. Ránézek és mosolyra szalad a szám. Persze gyertya is akad, ami meggyújtásra kerül, hol Péntekke, hol Motyi játékosságával nevetnek rám a lángok, Hívatlan mécsestartójában kényelmesen elhelyezkedve, netán kedvenc unokahugim lámpásából kacsintgatva. Úgy igyekeztem, hogy a számomra kedves emberek mind helyet kapjanak a nappalimban. Tárgyakon keresztül ugyan, de ez nem akadályoz abban, hogy rápillantva, végigsimítva őket, egy-egy szerető gondolatot ne küldenék feléjük.
Ma még rengeteg dolgom van, mielőtt dolgozni megyek, így szűkre szabott időm akadályoz abban., hogy itt írogassak nektek, pedig mesélnék nektek régi karácsonyokról, mikor derékig ért a hó, és az egész világ egy nagy varázslat volt. Most nem tehetem, mert nekem is varázslatokat kell életre hívjak. Az meg néha kemény munka :-).
Jajj, azt sem meséltem el nektek, hogy idén már kijátszottam a kívánságaimat, és nagy bátran kétszer is azt mondtam, hogy kell, és legyen, és lett. Persze, most csak remélem, hogy az egyensúly helyreáll, és csak a legvégső esetben kell a B tervhez folyamodnom. Szóval holnap hozzák a féldisznót, neki kellett lakást teremtenem, magyarul venni kellett egy fagyasztót, sikerült is 20000- ért egy szinte vadonatújat találni. És voltam olyan vakmerő, hogy ezek után még kikönyörögtem magamnak egy télikabátot is, olyat, amilyet már évek óta szeretnék.(akkor esett először pár hópihe, mikor kijöttünk az üzletből) És nagy hittel mondtam Kedvesnek, meglásd, kapsz jutalmat, és nem lesz baj a költekezésből. Idejét sem tudom, mikor mertem ennyit költeni, ilyen hirtelenül és öncélúan :-).
De az ember már csak olyan kis önző és telhetetlen. Most meg, ha volna még egy kívánság (jól van, na, tudom, hogy ez nem az a műsor)akkor azt hiszem, odacsempészném a De Angelina által ajánlott könyvet a fa alá és általa tanítanám a családomat hinni a mesékben :-).
(http://www.egigeroerdo.hu/ Nos, mennem kell, Manó már türelmetlen, nem is érti, hogy mit húzom itt az időt, mikor neki jobb ötletei vannak, és a tennivalók se akarnak maguktól készülődni. Hogy nektek mit kívánok ? Merjetek gyerekek lenni! Örüljetek a hónak, játszatok hócsatát, és kipirult arccal kortyoljátok után a forró kakaót, és higgyetek a csodákban. (én biztosan tudom, hogy vannak.) puszi :-)
GAZDAGSÁG ÉS SZEGÉNYSÉG
Wass Albert: Te és a világ
Nincs vagyonod? Nincs házad, telked, értékes tárgyaid? Nincs pénzed? A
rigónak sincsen.
Mégis ő a legvidámabb teremtés.
Igaz, neki nem kell cipő és nem kell ruha. Ételért sem fizet, csak
füttyel. Lakásért sem fizet. Fiait ingyen tanítja az erdő. A rigónak
könnyű, mondod, és igazad van. A rigónak valóban könnyű.
Ő ma is úgy él, ahogy Isten annak idején elindította az első rigót. Mi
nem úgy élünk.
Az első ember nem tudta még, mi a vagyon. És hiszem, hogy boldog volt
mégis.
Pedig az első ember nehezen élt. Gondold csak el. Bunkóval védekezett a
vadállatok ellen. Bőrüket maga húzta le, maga készített ruhát és
lábbelit belőlük. Barlangban lakott és mohán aludt. Nem volt
villanyvilágítása. Semmije sem volt. Mégis, azt hiszem, szerette az
életet.
Örvendett a szélnek és a napnak. A levegőnek. Annak, hogy egészséges, és
ha fáradt volt, annak, hogy lefekhet a mohára pihenni. Örvendett az
izmainak és mosolygott, ha pillangó szállt előtte.
Ha gyümölcsökkel megrakodva tért haza összkomfort nélküli barlangjába,
ha bunkója egy vadat leütött: gazdagnak érezte magát. És mert gazdagnak
érezte magát, gazdag is volt.
Erről eszembe jut, hogy ismertem embereket, akik palotában laktak,
naponta új ruhát vehettek magukra, azt ettek, ami eszükbe jutott,
halomban állt körülöttük a vagyon, gyáraik voltak és bankbetétjeik és
mégis folyamatosan töprengtek, törték a fejüket, beleőszültek a gondba,
mert mindenáron azt akarták, hogy még többjük legyen. Voltak ugyanis
emberek, akiknek még több gyáruk volt és még több bankbetétjük.
Szegényeknek érezték magukat azok mellett, és mivel szegényeknek érezték
magukat, szegények is voltak.
Pedig mondom, palotában laktak. Sokkal több szobában, mint amennyit
egyáltalán használni tudtak volna. Villanyvilágításuk volt és
fürdőszobájuk, nem is egy. Nem zárták le soha a villanyukat és a
fürdőszobában bármikor folyt a melegvíz, csak meg kellett nyitni egy
csapot. Télen központi fűtés őrizte az egyforma meleget és nem volt soha
szénhiány. Rádiójuk volt és gramofonjuk, rengeteg sok lemezzel.
Ebédlőben ettek, finom porcelánon, ezüst evőeszközzel. Cselédek
szolgálták ki őket. Nem kellett se fát vágjanak, se vizet hordjanak, se
edényt mosogassanak, se főzzenek, se seperjenek, se cipőt takarítsanak:
mindezt megcsinálták helyettük mások. Olyan ruhába öltöztek, amilyenbe
jólesett. Az utcákon, ahol jártak, tele voltak a boltok kirakatai
mindenféle szép holmival és minden eladó volt. Minden boltba bemehettek
és mindent megvásárolhattak, ami csak szemüknek megtetszett. Amikor
eszükbe jutott, elmehettek a színházakba és a hangversenyekre. Kényelmes
autók röpítették őket és utazhattak és nem kellett soha, sehol sorba
álljanak.
Mégis szegények voltak. Nem értek rá örvendeni a napfénynek, a víznek, a
levegőnek, a virágoknak, az ételnek. Nem értek rá egyszerűen, mert
éjjel-nappal gondok között futkostak, hogy miképpen szerezhetnének még
több pénzt. Mert ami volt, azt kevésnek érezték. És amit az ember
kevésnek érez, az valóban kevés is.
Gazdag akarsz lenni? Gondolj a rigóra és az ősemberre. Gondolj arra,
hogy meztelenül jöttél erre a világra és meztelenül térsz belőle vissza.
Vendég vagy ezen a földön. Csak az a Tied, amit a bőröd alatt hoztál és
elviszel. Gazdag, aki egészséges. Aki erős. Aki nem szorul másra.
Aki föl tudja vágni a fáját, meg tudja főzni ételét, meg tudja vetni
ágyát és jól alszik benne.
Aki dolgozni tud, hogy legyen mit egyék, legyen ruhája, cipője és egy
szobája, amit otthonának érez. Fája, amit fölapríthasson. Aki el tudja
tartani a családját, étellel, ruhával, cipővel, s mindezt maga szerzi
meg: az gazdag. Örvendhet a napfénynek, a víznek, a szélnek, a
virágoknak, örvendhet a családjának, a gyermekeinek és annak, hogy az
ember él. Ha van öröme az életben: gazdag. Ha nincsen öröme benne:
szegény.
Tanulj meg tehát örvendeni. És ismerd meg a vagyonodat, amit a bőröd
alatt hordasz. Élj vele és általa, és főképpen: tanulj meg örvendeni!
Vendég vagy a világban és ez a világ szép vendégfogadó. Van napsugara,
vize, pillangója, madara. Van virága, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni
nekik. Sajnos, embere is van.
Igyekezz kevesebbet törődni velük és többet azzal, ami még a világ
szépségéből
csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztításai mellett is.
Nem győzöm eleget mondani: tanulj meg örvendeni. Annak, hogy élsz.
Vasárnap kivettem otthonról is egy szabad délutánt, és irány a főváros. Már évek óta nem voltam karácsonyi vásárban, valahogy hiányzott a hangulata. Azt meg mondanom se kell, hogy nem egyedül mentem, Péntekkét is megpróbáltam kockára fagyasztani :), majdnem összejött, főleg, hogy a végén elbújt előlünk a metrólejárat, így átgyalogoltunk a Deákig , végig a Váci utcán. Szép a város. A fényektől, mintha mosolyogna. Az emberek is egész nyugodtak, ráérősek. Igaz, kevesen vásárolnak, és nem túl sok mindent, inkább a nézelődő, érdeklődő bámész népségből volt bő a felhozatal, ezekhez csatlakoztunk mi is.
A Vörösmarty téren hangulatos a vásár. Kellően nagy, és szellős. Kígyózó sor állt a kürtőskalácsért, de forralt borért, sült hurka-kolbászért is többen várakoztak. A jó elrendezésnek köszönhetően nem volt émelyítő kajaszag, sőt inkább finoman csábítottak az illatok. (mi viszont erősek vagyunk, és ellenállunk). Láttunk két szép nagy betlehemet, egyik fából faragott volt, másik igen szépen berendezett. Végignézegettük a standokat, és örömmel vettük tudomásul, hogy az unalomig ismert dolgokon túl nagyon sok szép és ötletes apróság is lapult a kínáló asztalokon. Megnéztük, hogyan kovácsolnak a hideg vasból hajlékony, törékenynek tűnő tárgyakat. Örömködtünk, hogy még van aki továbbviszi mindezt, hisz egészen fiatal volt az elkövető. :-) Ahhoz képest, hogy vasárnap délután volt, nem volt tolongás, de jóleső nyelvi kavalkád zsongott körülöttünk. Szép volt a Gerbaud kivílágított épülete, ötletes az ablakaiban az "adventi naptár. És volt színpad, ahol lelkes társaság játszott úgy, hogy az őket hallgató tömeg nem bírt egy helyben maradni, ami meghazudtolta Micimackót, mert a hidegre való tekintettel nem énekelésre adták a fejüket, sokkal inkább ugrándozásra. De ezen okból kifolyólag mi sem vártuk meg a harangjátékot, inkább elzarándokoltunk a "törzshelyre", ahol kávéval és forrócsokival melegedtünk, és festettük alá a beszélgetésünket. Odaültettünk titeket is magunk köré, ha már a személyes találka ilyen nehezen megoldható. És beszéltünk életről, halálról, jó és rossz dolgokról, úgy, ahogy szoktunk és kinevettük a butaságainkat, és mindennek végére megállapítottuk, hogy az élet mégis szép.
Jólesett nagyon ez a gondtalan délután.
Mindamellett, hogy a vásárban nem költöttünk, gondoltam, hozok nektek egy kis vásárfiát, fogadjátok szeretettel.
Nézzétek csak milyen szépet kaptam Csatangolótól (köszike, köszikeee! :-))) :
(Na nem azért mert én kaptam, hanem mert tőle, és ő csinálta :-))). Persze az olvasnivaló se kutya ám, amit nála lehet találni . Szerintem.
Olyan ez a kis dal, hogy átmossa az emberben az egész hét folyamán lerakódott szomorúságot, keserűséget. Mert történik mindig valami.
Kéretik nem megijedni, nincs semmi baj, legalább is semmi említésre méltó. Szépen, egészségesen megvagyunk, alakulunk, és vannak kis huncutságok, és örömök, és minden szép többnyire. Manó mostanában egészen jó időszakát éli, érdeklődő, bújós, puszikat cuppogató (egyik-másikát néha sikerül levadászni is, amit ő jelez, hogy hi-hiiii, hogy, na, most nagy dolog volt ám :-))). És segít, kezem alá ad dolgokat, pl kávéfőzéshez készülődöm, ideadja a kávésdobozt !!! meg ilyenek , aminek nagy ölelgetés a vége. És mondókázni próbálunk, kőrjátékozunk, kirakózunk. JÓ nagyon. Csak ne menne a hiszti a gépért... De meeeegy. Mondjuk ezen a héten, lévén a Fiam éjszakai műszakos, nem sokat garázdálkodtunk, hogy tudjon pihenni. Helyette többet játszottunk, nem is nagyon haladtak a betervezett munkáim, sebaj, csak én csinálom meg őket, előbb-utóbb. Max, kicsit kapkodósabban, de ennyit bőven megér.
Aztán Nagylány tanul és dolgozik, és munkatársam- diákként, és a kollégáim elfogadták, megszerették, ő helytáll, és feltalálja magát, és annnyira jó nézni, olyan büszke vagyok rá. Tetszik, hogy helyén az esze is, a szíve is...Úgy teszi a dolgát, ahogy azt kell..Sőt, látja a lehetőséget, és megragadja, és nnna, jó, nem fényezem, de be kell látnom, csak felnőttke már ez a lány, talpraesetten rendezgeti a kis életkéjét. Ettől meg én olyan, de olyan boldog vagyok!
Kedvesem mára szabadnapot vett ki- saját maga ötlete alapján ! - és délelőtt megcsinálta mindazt a ház körül, amit tavaly óta kérek tőle. Pedig most nem is szóltam :-)). Igaz, mostanában jókat beszélgettünk néha, már amikor itthon volt, mert sokat dolgozott vidéken, csak ruhát cserélni jött haza néha fél napig, vagy egy éjszakára, két munka között. Meg olyan is volt, hogy most először hallottam tőle, hogy annyira hiányoztunk neki, hogy már azon gondolkodott, hogy soron kívül hazajön este és hajnalban visszamegy. 20 év alatt most előszőr!!!
Környezetemben vannak inkább bajságok. Két általam szeretett ember teszi pokollá az életét, a másik, nagyon fontos barátnőmnek meg a létbizonytalanság rúgta be az ajtaját. Van, akit nemrég raboltak ki, van, akinek"csak" fája, vagy egyebe nincs, ami alap lenne az élethez. Munkahelyemen rettenetes a légkőr, már lassan az a szlogen, hogy mindenki, mindenki ellen, és rossz nézni, van aki pusztul ebbe is ... Amúgy meg hat ember hiányzik a 14-ből. Ja, és ketten négyórásak vagyunk, azaz majdhogynem fele a létszám, most, mikor a legnagyobb hajsza van. Ehhez jön akkor még az intrika, az újjal mutogatás, a hátbadöfés, a jegyzőkönyv. És persze a kinemfizetett túlórák, az egyre növekvő elkeseredés. Mondjuk, mondhatnánk azt is, hogy téli a hangulat, jó fagyos.
Hülyén is mutatok köztük, hogy vigyorgok. Persze a vevőkre. Meg rájuk is, mikor simizgetem a hátukat, hogy, nnnna, fel a fejjel. Persze, nekem könnyű, engem nem sokat érnek ezek a viharok, csak kisebb gonoszkodások, amiken nem sokat bosszankodom, legyintek, és elengedem őket. Nem ér annyit az egész, hogy beálljak a sorba.
Mondjuk az bosszantó, hogy nem tudok segíteni, pedig szeretnék...Mondom csöndesen, hogy talán másképp is lehetne...hiába. Közben meg mondják, hogy advent, és készülnek- meg kikészülnek- csak tudnám, hogy miért a külcsín a fontos csupán.
Elszomorít.
Nem szeretném, hogy rámtelepedjen, de néha nehéz.
Kellenek a lélekmosások. Meg egy sétálós, forraltboros baráti délután :-)
1. Jó gondolat
helyébe jót várj! Rossz gondolat helyébe rosszat várj! Az vagy, amit egész nap
gondolsz.
2. Tudatalattid nem
vitatkozik. Elfogadja tudatos elméd kijelentéseit. Lehet, hogy úgy érzed: “Nem
engedhetem meg magamnak." Mégse mondd ki! Válassz jobb gondolatot,
jelentsd ki: “Igenis megveszem. Lelkileg elfogadom."
3.Tiéd a választás joga. Válaszd az egészséget
és a boldogságot! Csak tőled függ, hogy jóindulatot vagy gonoszságot választasz-e.
Válassz: légy kooperatív, víg, barátságos, szeretetre méltó, és az egész világ
kitárul előtted. Ez a legjobb módja, hogy varázslatos személyiség váljon belőled.
4.Tudatod a “kapuőrző". Fő feladata, hogy
megóvja tudatalattidat a hamis benyomásoktól. Válassz: hidd, hogy valami jó következik,
s most is éppen valami jó történik. Legnagyobb hatalmad a választás
képességében rejlik. Válaszd a bőséget és boldogságot!
5.Másoktól származó szuggesztiók és
kijelentések nem árthatnak neked. Csak saját gondolataid tevékenységének van
hatalma. Választhatsz: elutasíthatod mások gondolatait vagy kijelentéseit, és
megerősítheted a jót. Módodban áll, hogy megválaszd reagálásod módját.
6.Vigyázz, mit mondasz! Minden
fölösleges szóról el kell számolnod. Sose mondd: “Belebukom; kirúgnak az
állásomból; nem tudom kifizetni a lakbért." Tudatalattidnak nincs humorérzéke.
Amit kimondasz, megvalósítja.
7.Elméd nem gonosz. Egyetlen természeti erő sem
gonosz. Minden attól függ, hogyan használod a természet erőit. Arra használd
elmédet, hogy áldást, gyógyulást, inspirációt oszthass az emberek között.
8.Sose mondd: “Nem tehetem." Győzd le ezt
a félelmet, mondd inkább: “Saját tudatalattim hatalma révén bármit
megtehetek."
9.Gondolataid az élet örökkévaló igazságaiból
és elveiből induljanak ki, nem pedig a félelem, tudatlanság, babona alapállásából.
Ne hagyd, hogy mások gondolkodjanak helyetted. Magad válaszd meg gondolataidat,
és magad hozd meg döntéseidet.
10. Te vagy lelked
(tudatalattid) kapitánya és sorsod mestere. Ne feledd: tied a választás
képessége. Válaszd az életet! Válaszd a szeretetet! Válaszd az egészséget!
Válaszd a boldogságot!
11. Tudatalattid
bármit elfogad és megvalósít, amit tudatos elméd elhisz, és igaznak tekint:
Higgy a jószerencsében, az isteni útmutatásban, a helyes cselekvésben és az
élet összes áldásában!
Piszkos módon nem írtam nektek micsoda újdonság van az életemben. De tegnap könnyeim csorogtam (a nevetéstől), miközben Szilvácskának olvastam a bejegyzését a vezetésről.
Te kis boszi, most már biztos vagyok benne, hogy leskelődsz! :-))) Egy az egyben, mintha rólam írtad volna. Hát én is kikapcsolok mindent, hogy "halljam az autót" :-) . Mondjuk, nem zavar, ha valaki ül mellettem, beszélhet is, csak ne nézzen. Mert végre vezetgetek. Egy év alatt letörlesztettem szegény oktatómnak a tartozásomat, ő tündér volt, kivárta :-). Most már csak ki kell váltanom az okmányirodától a hivatalosat. Ja, és meg kellene szoknom, hogy én ülök a volánnál. Meg ez a kuplung...ja, hát még a kézifék!!!! hogy miért is nem indul el a kocsi, ha azt behúzva felejtem??? :-))) Szóval, no, van bajom :-))). A zabszemeknek meg csudajó a dolguk, mert be nem férnének, nincs okuk félni. Mondjuk egyelőre félni másnak sincs oka, max a családom pasitagjainak, hogy nem-e rontom-e el a váltót és ilyenek. Mert nagyon vigyázok én -másokra :-), meg a kisöreg autóra is... na jó, magamra is :-))
Záróakkordként egy kis karácsonyi előzetes:
„Ha az ünnep elérkezik az életedben, akkor ünnepelj egészen. (…)
Tisztálkodjál belülről és kívülről. Felejts el mindent, ami a köznapok
szertartása és feladata. Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros
betűkkel. Nézd a régieket, milyen áhítatosan, milyen feltétlenül,
milyen körülményesen, mennyi vad örömmel ünnepeltek! Az ünnep a
különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás.”
Megmondom őszintén ez a kis napsütés, meg jóidő nagyon kedvemre való volt. Igaz, még az ablakaim nem lettek lemosva, csak ma lesz a napja, de valahogy a "meleg" ellenére valami várakozásszerű hangulat kapta el a grabancomat. Már agyalgattam, milyen legyen az ajtódísz, az adventi koszorú. (aminek elkészítése ugye holnap lesz, hisz vasárnap, már azt hiszem gyertyagyújtás napja.
Már mozog a fejembe ez-az, szok kici occóóó ajándék-lehetőség. Most nem feltétlenül a beszerzési helyre utalva, hanem a lehetőségekre. Szóval készülődöm. És amint hangolom magam, úgy jönnek a jobb dolgok is. Egy kis lemaradt fizetéstöredék innen, egy ötös dolgozat onnan, egy igéret malackodásra-(nem ám huncutkodásra gondolni, hanem féldisznóra) Szóval, így szépen jönnek a mosolyt-hozó jóságok, kedvességek. Tegnap pl, hajnalban felsettenkedtem a netre angyalvadászatra. Hallom Manó ébred, mocorog, na mondom, hagyok neki egy kis időt, aztán meglesem, mit tesz, ha azt hiszi egyedül van. Így a bezárt ajtó mögül hallgatóztam, majd nemsokára kilestem. Hát képzeljétek el,mit művelt! A szobában ugye le volt húzva a redőny, elég félhomályos volt, ő meg szépen kijött a nappaliba, a fürdőből kicincálta a kilépőszőnyeget és budielőkét (micsoda hülye szavak), odahúzta a szekrényke elé, és rátelepedett, hátát megtámasztva, egyik szőnyegen ült, másikon a lábát pihentette és nyugodtan kapcsolgatta a tévét jókat vigyorogva. Aztán nem akarom elkiabálni, de tegnap végre elkezdett puszit adni, mert eddig csak a levegőbe cuppogott, nem volt hajlandó adni, csak kért :-)). De most, olyan puszisorozatokat kaptam, hogy csak na!!!!
Komolyan mondom,még most is fülig ér tőle a szám. Kívánok nektek is hasonló örömteli pillanatokat
Bocsáss meg, de én úgy látom, hogy süket füleket találtam.
Nem kértem mást, csak hogy figyelj rám és hallgass meg!
Nem kértem, hogy tanácsolj, sem hogy tegyél.
Nem kértem mást, csak hogy figyelj és hallgass meg!
Nem vagyok tehetetlen, csak gyönge és elesett.
Amikor teszel valamit helyettem
Amit nekem kellene megtennem
Csak megerősíted a gyöngeségemet és a félelmemet.
De ha elfogadod, hogy úgy érzek, ahogy érzek,
- még ha ez az érzés számodra érthetetlen is -
Lehetővé teszed számomra, hogy megvizsgáljam,
És értelmet adjak az életemnek.
S ha ez megtörtént, a válasz világossá válik,
Tanácsra nincs szükség.
Talán ezért használ sok embernek az imádság,
Mert Isten nem ad tanácsot, sem megoldást.
Csak figyel és hallgat. A többit ránk bízza.
Tehát Te is kérlek, figyelj rám, és hallgass meg,
És ha szólni akarsz, várj egy picit.
Akkor majd én is tudok Rád figyelni.”
Van ott másik írás is, de az már a súlyosabb kategória. Talán, ha ezt az elsőt megtanuljuk, arra már nem lesz szükség. Mert a legtöbb baj okozója az, ha nem figyelünk oda igazán a másikra. A másik komoly probléma, ha elkezdjük más helyett megoldani a dolgokat. Csupa jószándék, segíteni akarás, odaadás, és mégsem vezet jóra. Elvesszük a lehetőséget az érintettől, hogy felelősen döntsön, vállalja a következményeket," felnőjjön". Nem is tudja becsülni önmagát, mert akármennyire jónak hisszük a tettünket, csak azt bizonyítottuk vele, hogy lám, te mennyire alkalmatlan vagy. Hosszú távon egy gyengébb akaratú vagy kényelemesebb embert/gyereket teljes infantilizmusba taszíthatunk. Persze, az évek telnek és ez egyre nyomasztóbbá válhat. És utána takarhatjuk el a szemünket, vagy képmutatóan égnek fordítva sopánkodhatunk, hogy, "Jajjj, hogy ez meg milyen, pedig mi mindent meg nem tettem érte, helyette." Csakhogy akkor már nagyon késő. A visszaút mindig gyötrelmesebb. Okosan szeretni, nem könnyű.
a hang… a hangot a csend szüli meg és észre talán
csak úgy veszed, ha már vele-száll, vele zeng szíved…
a
fényt a szem fura mágusaként úgy zárja keretbe a vaksötét, hogy
élesen álljon a kép eléd!
sose bánd azt, hogy ilyen,
amilyen ez a földi világ csupa rész az egész, bánat vagy nevetés,
amíg élsz, de ha lenn, de ha fenn szívedet követed hazaérsz!
míg
hazaérsz, itt ragyogunk s vacogunk a csodák közepén, vagy a lét
peremén, hol a hang meg a fény elenyész, sosem árt, ami ér, sem a
rossz sem a jó sose kész…
a csend… a csendet a hang szüli
meg és észre talán csak úgy veszed, ha hozzásímulsz, s veletart
szíved
sose bánd azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ csupa
rész az egész, bánat vagy nevetés,amíg élsz, de ha lenn, de ha
fenn szívedet követed hazaérsz!
míg hazaérsz, itt ragyogunk s
vacogunk a csodák közepén, vagy a lét peremén, hol a hang meg a
fény elenyész, sosem árt, ami ér, sem a rossz sem a jó sose
kész.
sose bánd azt, hogy ilyen, amilyen ez a földi világ csupa
rész az egész, bánat vagy nevetés, amíg élsz, de ha lenn, de
ha fenn szívedet követed hazaérsz!
Jeremiel arkangyal üzenete: "Minden pontosan úgy történik, ahogyan kell. A rejtett kincsek hamarosan föltárulnak. Ami problémának mutatkozik meg, az olykor valójában álruhába bújt felelet az imáidra. Ez most a változás ideje."
Nos, evvvan. :-) Várom, hogy érjen...
Mármint ide a szomszéd által megrendelt konténer. Merthogy félő, hogy a mi kapunkba rakják le, és akkor se ki, se be...Ami ugye, nem túl jó dolog. Állítólag délelőtt 10-re jön...Nálam ez már elmúlt, de sebaj, ugrálok ám kifele, minden autódörmögésre, kutyaugatásra. Nem rossz sport ez, na. (mondjuk tudnék jobbat)
Belehallgattam az új Hobo-lemezbe, nekem tetszik. Tennék ide nektek is, de még nem lehet...
Esetleg azt tudja valaki, hogy, hogy tudom kifaggatni a tudatalattimat?
Köszönöm a jókívánságokat, szívecskéket, és hasonlóakat.
Kedve P.! az ünneplés helyett egy majdnem vitaszerű beszélgetés volt csupán, hisz Kedves nem tudta, hogy milyen nap van- egyedül, hülye dolog ünnepelni, ráadásul dolgozott- bevállalt +egy nem fizetett melót . Ígérte, hogy délre itthon van, siettem is az ebéddel, hogy melegen, akkorra...Három körül jött, kifényesedett szemmel, amit nem a lelkesedés fűtött. És elmondtam neki, hogy most akkor, 20 év után eljutottam oda, hogy tele vele az összes hócipőm....Hogy csak megy, bár ugye az e havi fizu sincs sehol, hogy bosszant, hogy ő örül, hogy az új állás mégse jött be neki, meg hogy felháborítónak tartom, hogy sódert elajándékozta, holott következő hétvégére egyeztettük a csövezést, betonozást. Hogy olyan, mintha nem is itt élne, nem is velünk és hasonlók.... Közben meg hülyéztem magam, hogy Teeee, hagyd, nem látod, nem is hallja, nem is érti, fölösleges...
Szóval folytathatnám, de nem akarom. Mármint az erről mesélést. Nem véletlenül voltam mostanában inkább csöndesen magambafordulva. Mert azt gondolom, hogy hülye dolog, hogy az ember panaszkodik a társára. Ketten rontják el, ketten kell helyrehozniuk. Ehhez egy kevés. (Hiábavalóság zárt ajtón dörömbölni.) Vagy az az egy is rosszul csinálja.... Azt hiszem ki kéne ürítem a hócipőket. :-) vagy kidobni, úgysincs hó :-)))))
Nnna, evezzünk más vizekre: Bábszínház
Már nagyon régóta készülök erről írni. Mert szeretném, ha tudnátok, hogy csodát éltünk meg. A dologhoz tartozik, hogy Nagylánynak van egy nagyon jófej magyartanárnője.( Az én szégyenem, hogy következetesen letegezem, mert osztálytársnak nézem mindig.) Nos, ő szerzi a színházjegyeket, Nagylány meg hív minket. Csak kérdi : jösztök ? - válasz : persze. Aztán utána kiderül, hogy Az ember tragédiája lesz a megnézendő, csak most bábszínházba megyünk. Kis bizonytalan lélegzetvétel, szemöldökünk felugrik, ...? ,egymásra nézünk, és bólintunk, oké, persze, mért ne? A nagy nap délelőttjén döbbenek rá, hogy én irtózom a báboktól. Hogy kifejezéstelen faarcukkal rámmerednek, mintha nem is én nézném őket, hanem ők minket. És az a fura artikulálatlan hang, ami a háttérből jön. Meg cérnával rángatják szegényeket és lehet, hogy ők, ha tehetnék elfutnának...(azóta is próbálok rájönni, mikor és miért rakódott ez le bennem). Hogy lesz ebből Tragédia??? kérdezgetem, és próbálom elképzelni, de nem megy, illetve, amit csak ráképzelek, az nekem nem lesz csöppet sem vonzó. (már majdnem agyaltam, hogy kihagyom, de azért ilyen nagy nyúl mégse vagyok, -szerencsére-és különben is sokkal kíváncsibb vagyok annál.) Kiderült, hogy csapnivaló rendező lennék, és roppant szegényes a fantáziám,-vagy gúzsba kötötték a félelmeim- mert bizony az előadásról csak nagybetűkkel kellene beszélnem. Vagy felállva, fejet hajtva.
ABudapesti Bábszínház idén ünnepelte 60. születésnapját. Lelkes, tehetséges emberek társulata. És olyan a repertoárjuk!!! Csak ámultam, mikor utólag átnéztem.Kiderült számomra, hogy ez a műfaj nem csak a kis gyerekeknek szól. Komoly műveket hoznak közelebb, vagy mutatnak be más szemszögből. (és nem is riogatják már a gyerekeket) Amit mi láttunk az csak egy sorból. Nem tudom elmesélni sem úgy, hogy azt adjam át, amit átéltünk, de a szám most is mosolyra húzódik, és emelném kalapom, földig hajolva-érzés önt el. (amiről én beszélek, az nem a L'art pour l'art- társulat darabja, azt nem láttam még :-))) Fantasztikus bábok voltak, és a díszletek is, ötletesek, beszédesek, kissé gúnyosak néha, máskor finoman humorosak. A bábszínészek is részt vettek az ember léptékű díszletek között és nem csak a bábokkal játszottak, hanem teljesen, hanggal, arccal, mozdulatokkal. Nem sikkadt el mondanivaló, sőt, közel jött, mellénk ült, bekérezkedett a fejekbe, szívekbe. (még a legmakacsabb, legellenállóbb tiniébe is)
És ha nem hiszitek el, hogy döbbenetesen jól meg lehet ezt csinálni, akkor bizony járjatok utána! Menjetek el, nézzétek meg, nem hiszem, hogy megbánnátok. Láttátok? A Faust is műsoron van náluk! :-))
Köszönöm a tegnapi mesés, beszélgetős, együttgondolkodós feltöltődést. Hálám jeléül, iderakom egyik kedvencem:
Richard Bach: Illúziók (részlet)
Volt egyszer, hogy egy
kristálytiszta vizű, hatalmas folyó fenekén különös lények éltek.
A folyó csendesen
hömpölygött mindannyiuk - fiatalok és öregek, gazdagok és szegények,
jók és
gonoszok - fölött, a víz folyt, ahogyan folynia kellett, a víz
csupán kristálytiszta
önmagát ismerte.
A lények
mindegyike görcsösen kapaszkodott a folyómeder mélyén heverő ágakba
meg kövekbe,
mert életük volt a kapaszkodás, az, hogy ellenálljanak a sodró
áramlásnak, ezt
tanulták születésük pillanatától.
Végül azonban az
egyik lény így szólt: "Elegem van már ebből a kapaszkodásból. Bár a
saját
szememmel nem tudok meggyőződni róla, de bízom benne, hogy a folyó
tudja, hová
folyik. Hagyom hát, hadd sodorjon magával az áramlás, és vigyen,
ahová akar. Ha
továbbra is itt kapaszkodom, belehalok az unalomba."
A többi lény kinevette, és azt mondták: "Te bolond! Engedd csak el
magad, és az
áramlás, amelyet oly nagyra tartasz, majd jól megforgat, odavág és
úgy szétmorzsol
a köveken, hogy abba hamarabb belehalsz, mint az unalomba!"
De a lény nem hallgatott rájuk, hanem elszántan elengedte, amibe
addig kapaszkodott,
mire valóban rögtön forogni, bukdácsolni kezdett, és az áramlás a
kövekhez
vagdalta.
Ám a lény ennek ellenére sem kapaszkodott meg újra, az áramlás így
egy idő múlva
felemelte a folyómeder fenekéről, és többé már nem ütődött,
zúzódott.
Azok a lények pedig, akik a folyó alján éltek tovább, és nem
ismerték a sodródót,
így kiáltottak fel: "Lássatok csodát! Ugyanolyan lény, mint mi
vagyunk, de ő
repül! Íme a Messiás, aki eljött, hogy mindnyájunkat megváltson!"
És a sodrodó így szólott: "Dehogy vagyok én Messiás, vagy akkor ti
is azok
vagytok. A folyónak telik kedve benne, hogy felemeljen bennünket,
hogy szabaddá tegyen,
ha van merszünk hozzá, hogy elengedjük, amibe kapaszkodtunk. Valódi
tennivalónk az
utazás, a nagy kaland."
De ők csak egyre azt kiáltozták: “Megváltó”, és továbbra is
görcsösen
kapaszkodtak a kövekbe, és a következő pillanatban a sodródó eltűnt a
szemük
elől, ők pedig ott maradtak, és legendákat találtak ki maguknak
holmi Megváltóról.
Végre, végre! Kisütött a nap! Jó a gép, meg a billentyűzet, loptam egy kis időt magamnak, itt vagyok. Csupa öröm. Aztán megyek, leveleket zsákolok. Neeem, nem a hódolók leveleiről van szó, (hihi) csak a diófám elárvult, lepotyogott szőnyegét kell szállíthatóvá tennem.Mondjuk előtte kell egy kávé.Kértek?
Szóval az élet(ma) szép, neked magyarázzam? Tegnap még azt hittem, hogy valami gonosz boszorka átka most ér utol, és valami Murphis természetességgel romlik minden, dől, borul. És azt éreztem, hogy persze, hisz mostanában ez már csak így van, nem is értem, min csodálkozom, már megszokhattam volna. Kézenfogva jönnek a bajok, gondok, bosszúságok, mintha valami csúfondáros gyermekjáték részeként kígyóznának az utamba nyelvet nyújtogatva, gyúnyverset énekelve. Keserű volt még a nehezen elfogadott gyümölcsvodka is. Én nem tudok bánatra, bosszúságra inni. Igaz, egyébként is ritkán iszom, de azt is csak akkor élvezem, ha jó társaságban, örömre koccintunk. A tegnap este csak bosszúságról szól számomra, igyon az aki boldog, vagy mittudom én... Aki akar. És jópofizzon az, aki tud. Nekem nem volt hozzá kedvem.
Tehát ma süt a nap. És amit tudok, azt megoldom, vagy megpróbálom, ami meg nem feltétlenül akar megoldódni, azt kicsit elengedem- talán nincs itt az ideje. Mert a gondok-bajok mögött itt a szép kék ég. És sok csudajó dolog van a világon, például az, hogy holnap péntek (szeretem a péntekeket), és még mesélni is akarok nektek a bábszínházról, olyanról, ami több annál, mint aminek látszik.
Most pápá, legyetek vidámak . Remélem ma jövök még.
Irulok, pirulok, hol is kezdjem...Szóval, most ez is kicsit olyan, mint azok a dolgaim, amik csúsznak ezért-azért (-naná, hogy mindig van rá magyarázat), aztán, öööö....húzom, meg nyúzom...affenébe, szőnyeg alá söpröm, de tudom, hogy ott van, kisöpröm, aztán teszem, veszem, rakosgatom, itt se jó, ott se jó, csak helyre kellene tenni, ahhoz, hogy megnyugodjak, de előtte ez a sok felesleges vívódás, amit ugye én okozok-jobb esetben, csak saját magamnak...
Szóval, csiribú-csiribá, itt vagyok, ragyogok. Hoztam nektek ajiba-engesztelésül- napi viccet-állítólag ez mindennap újít :-))). Igaz ugyan, hogy nem pont oda szántam, ahol most van, na de sebaj, legalább ott van, na.
Ami a legfontosabb, javulunk ám, családilag, előbb-utóbb egész szépen kimászunk ebből a Kedves által nekünk hozott balatoni bacibrigádból. Mert onnan hozta ám őket, ezek meg azt mondták, na, ha már itt vagyunk, akkor maradunk. Oszt jól elvoltak. Mondjuk, már kevesebben vannak
Most meg, naná, már megint rosszkor vagyok rossz helyen (hrrr) Elkergetnek- illetve nem is, csak én tudom, hogy illene elmennem , nna szóval megjött a szoba, meg a gép jogos tulaja, nekem meg irány a helyem.... :-((((
Tehát, kedveseim, mielőtt még elkezdhetném rendesen a dolgokat már abba is hagyom, de most már tuti jönni fogok a napokban, mert van ám itt mesélnivaló, meg pletyka, meg mindenféle. Jó is rossz is, csak úgy vegyesen .
Szóval, jó szórakozást és nagyon kellemes hétvégét.
Helyünk a világban Kell, hogy a napnak sugara legyen, sugaras legyen, mint az értelem, kell, hogy húzzon a föld, a súly-szívű, de súlyos szívvel hozzá lenni hű, súlyos napokat egymás tetején egyensúlyozni - szemünkön a fény - ; ez a harmónia, a keresett s találni vágyott, csörgő vizeket zengővé szelídítő, orvosa lelkünknek, hogy a béke otthona lehessen -
Tűzben született a Föld,, s kínlódott, míg meglelte kijelölt helyét a nyugodt gravitáció törvénye szerint. - Egy élet s halál van, s csak így jó élni - amíg meghalni jó - megkeresni helyünket a világban. /Szilágyi Domokos/
Kedveskéim, hiányoznak ám a "beszélgetéseink", ígérem, lassan kibújok a magam köré teremtett bábból- mert csöndesen bekuckóztam magam , kissé elbújtam, még magam elől is, volt hányni-vetnivalóm is, meg ilyesmik, meg olyan őszies átgondolások, meg ujra- és felértékelések, megspékelve egy kis elfáradással, kimerüléssel, fáradékonysággal, ilyesmik. Most pl, kissé megfázva, trombitálok, fejem helyére is valaki egy naaagy káposztáshordót csempészett, csak úgy lötyög benne a sok lé. :-))))
Mostanában sajnos ritkábban írok. Időm sincs, örülök, ha olvashatlak titeket, néha még kommentre se marad idő. Pedig nem tudom, mivel repülnek el a percek, nagy részük csupa hiábavalósággal telik, felesleges keresgélések, várakozások, szöszmötölések. És huss, már el is szállt, menni, rohanni a következő helyre, tenni, meg venni, és agyalni, idegeskedni, aggódni, és várni már megint.
Hiányzik az írás, de cserébe mostanában többet olvastam - és kevesebbet aludtam. Na nem azért, mert..., mint régen, mikor titokban, a paplan alatt olvastam éjszakákat, csupán a könyv, az élmény miatt...szóval, ha már az ember lányának elkerüli az álom a szemét, és dübörögnek a gondolatok, kopognak a félelmek, akkor csendet kell teremteni, hogy a sok zavaros zűrnek legyen lehetősége leülepedni. Ekkor nagyon jó átkapcsolni más valóságba, és erre is jó, ha van kéznél jó könyv. Így, háromszor is jó :-))).
Valahogy ilyenkor érdekesen rámtalálnak megfelelő sor(s)ok. Pont előtte kapok kölcsön-könyvet, vagy rámköszön egy az antikváriumból, esetleg fejemre pottyan a polcról - na jó, ez ritkábban fordul elő, szerencsére.
Csak úgy megsúgom, pölö- Jókai Anna: Tartozik és követel c. könyvét jó szívvel ajánlom ám! Olyan fájdalmasan szép ahogy a két homlokegyenest más ember küzd élettel, egymással, önmagával, családdal, vagy annak hiányával. Sarkítva, persze, hogy élesebb legyen. Csak hasítson bele az emberbe a felismerés.
Most idézek nektek egy-két mondatot is:
"....ahhoz nagyon biztosan kell tudni, mi is az a "jó". Ember legyen a talpán, aki kényszeríteni meri a másikat. Bátor ember. Talán Isten is egy kicsit...
- Bátorság meg erős gerinc (-felel neki öntudatosan a lány) -hogyha visszarepül a bumeráng, el ne törje!( morogja neki csöndesen az öreg) Nem olyan könnyű igazán szeretni..."
Szóval, nekem tetszett, elgondolkodtatott, segített megérteni két, számomra fontos embert. Mert könnyebb a más dolgán gondolkodni, ugye.
Közben itthon zajlik ám az élet. Bejárati ajtót kéne venni, meg a tetőteret szigetelni, meg kitalálni, hogy hármat hogy lehet nyolc fele osztani, Kedves munkahelyváltás küszöbén, feszülten, kissé riadtan, jól összezavarodva, aztán telefon: anyós kórházban, infarktus, ... riadtan nézzük egymást, ujjaink remegve összekapaszkodnak, hogy segíthetnénk?, menjen-e, maradjon, tőlem kérdi, Én nem dönthetek helyette, nem is akarok. (azóta jobban van, hazaengedték a kórházból).
Gyerek 1, gyerek 2, gyerek 3. Külön világok, más gondok, egyforma aggódás, kis és nagy dolgokért ugyanúgy. És munkahely. Kis baki, nagy baki, kis baj, nagy baj. Enyém is, másé is, mindenkié. Boruló bili, ki viszi ...???- na, nem ám a szerelmet át a túlsó partra, hanem a balhét, ... ki tartja a hátát???- hát senki, majd valakinek szépen csak úgy rárakják, vagy akár mindenkinek? Vagy bárkinek, ma neked, holnap....???
Mert színház az egész világ, ugyebár- vagy bábszínház? :-)) Ki a marionett? :-)))
Múlt hetem harcos volt. Torokgyuszi idelátogatott, de zavartam ám szorgalmasan. A szám olyan volt, mintha implantátumot rakattam volna, kívülről csak duzzadt volt, de belül csupa hólyag a láztól. (vagy tudom is én mitől)Ipari mennyiségben használtam mézet és citromot, meg teát, csak sajnos a mosolygás nem ment túl jól. Ennek meg is fizettük az árát, mert közben Kedves beszervezte a barátokat hétvégére, hogy gyerünk, favágás. Én meg csak integettem, és nem mosolyogtam. Erre aztán az egyik jelenlévő levonta a következtetést, hogy rá haragszom, és lelépett. Merthogy úgy néztem rá, mint egy tömeggyilkosra.
Mint utóbb kiderült, volt oka azt hinni, mert úgy gondolta, tudok a balhéról ami közte és a felesége között zajlott, és ennek alapján persze, hogy nem mosolygok-az milyen már, hogy valakinek fáj a szája???, no, ilyen ez a kivetítéses dolog.
Aztán ma érdekesen indult a nap, Manó mire felkelt, addig sikerült neki szépen beleturkálni ide-oda, és olyan sminket rakott magára, hogy azt se tudjam hol fogjam meg, hogy mielőbb kádba rakjam. Rég volt már hasonló, így elszoktam az ilyesmitől, nem is vettem jó néven, na... Meg álmos voltam és nyűgős.
Mostanra elmúlt a nyűg, most már Őnagysága is patyolattisztán és főleg szagtalanul vigyoroghat, ami nagy áldás. Mától szabin vagyok, ami nagyon jó, mert van tennivaló bőven a házban is, a ház körül meg főleg.
Most meg mindenek előtt kávézom egyet. Ki tart velem???
-vegyél 5 kg padlizsánt, süsd meg héjában, majd pucold meg és fakanállal törd össze rostjait, míg szép krémessé válik. (félrerakjuk)
-3 kg piros pritamin paprikát ledarálunk, 2 kg pirosra érett tölteni való paprikával és 1 kg hagymát is, majd 1 l .olajban odatesszük rotyogni. Megszórjuk sóval, majd, ha már megpárolódott, felöntjük 1. l. paradicsomlével, jól összefőzzük,(szemes borsot szórunk bele és 1-2 nagy babérlevelet). míg besűrűsödik, majd hozzáadjuk a padlizsánt, átrottyantjuk az egészet, mindezt kavargatás mellett. Vigyázni, szereti magát szilvalekvárnak álcázni, és lövöldözik, ami csöppet sem kellemes!
Melegen üvegekbe töltjük, kis szalicillal a tetejét megszórjuk és lefedjük-csavaros tetőkkel, vagy celofánnal, aztán jól betakargatjuk, és úgy hagyjuk kihűlni.
2: Babos
1/2 l. olajon megfonnyasztunk 1 kg hagymát(darálva),majd 2 kg paradicsompaprikát, lehet bele tenni kápiát is, a fő, hogy szép pirosra érett legyen. Külön sós vízben megfőzzük a kb 2 liter-(hogy miért liter, ne kérdezd) babot úgy, hogy a szemek egyben maradjanak, felét ledaráljuk, felét egybe hagyjuk-(szerintem az olyan másfél kg)-majd 4 kg paradicsomból levet főzünk, lepasszírozzuk,majd ezeket a hagymához és a paprikához adjuk. Só, bors, babérlevél, esetleg egy kis zellerzöld, pótolunk még fél liter olajat, és addig főzzük, míg az olaj szépen fel nem jön a tetejére.
Üvegbe rakjuk ezt is, ugyanúgy.
Eddig a receptes, most jön a kíváncsi. Tali? Mi van csajok? ki ér rá és mikor jövő héten? Kedd, szerda kilőve. Tehát kérem szépen írjátok, kinek, mikor és hánytól lenne jó. Gondolom, most is tartsuk magunkat a jól bevált szokáshoz, tehát randi a Niagaránál :-) Nyugati pályaudvar melletti West-end legalsó bejárata. Közben kiimádkozzuk a szép időt, hogy átsétálva a budai oldalra, megmutathassuk Hívatlannak a pesti csokifiút. Bármilyen alternatív ötletet támogatunk és alkalmazkodunk hozzá, hogy mindenkinek jó legyen. :-) Szeretettel várom a válaszotokat.
Néha az ember megdöbben, hogy van olyan, aki 70 évesen is olyan, mint a villám. Fizikailag is, agyilag is folyton cikázik. Szinte nyomon követni is fárasztó. De addig jó, amíg ez így van. És azt hiszem, ennél nem is kell ékesebb példa. Anyósom minden falat ételt élvezettel vesz magához, és meg is jegyzi, hogy hmm, ez dejó :-). És már pattan, ugrik, leszalad a negyedik emeletről és ha kell vitatkozik, vagy továbbmegy, vagy csak kinevet dolgokat, de azt, amit ő a fejébe vesz, azt el is éri. És már tovább is lépett, már más jár a fejébe, és megy utána, fáradhatatlanul, tesz-vesz, intézkedik. Csodálatra méltóan.
Aztán ugye, elbúcsúzunk és neki vágunk az útnak. Apumhoz tartunk, ez az utolsó állomása ittlétünknek. Felhívom, megkérdezem, hogy otthon van-e mert beugrom hozzá egy kicsit. Jót nevet, azt hisz viccelek, és mondja, hogy persze, most ért haza :-).De én a lánya vagyok, ugye, nem olyan könnyű engem se lerázni, mondom, oké, akkor még egy fél óra vagy picit több és ott vagyok. Még mindig viccelődve válaszol, (hisz nemrég beszéltünk, akkor még úgy volt, hogy idén nem tudunk menni, csak jövőre), de én közlöm a falu nevét, amin áthaladunk, erre előbb döbbent csönd a válasz. Ez után tört ki a nagy öröm, rájött, hogy komolyan beszélek, és találkozunk. Telefonon keresztül is hallottam, ahogy fülig ért a szája.
Aztán pikk-pakk, ott vagyunk, és jöhet az öröm, meg az ölelgetés, gyorsan mondjuk a magunkét, és nagyokat hallgatunk összeölelkezve. Jó nagyon.
Kedvesen örül a tonnányi (na jó, túlzok kicsit) gyümölcsnek, meg az üveg zakuszkának (jajj, a recept, nem felejtem ám el, a héten leírom ) de a legjobban a márkás konyak láttán csillan fel a szeme. Mondom neki, de apu, csak kicsit, óvatosan, hogy kitartson, míg megint jövünk. Huncutul vigyorogva bólogat, tudjuk mindketten, hogy mi a mese vége. :-).
És símogatjuk egymás kezét, miközben ők komolyabban váltanak pár szót Kedvessel.
Aztán ugye, nincs mese, az idő rohan, nekünk is vissza kell ülnünk a kocsiba, és előttünk az ismeretlen. Akkor még nem tudom, hogy utunk Sütő András szülőfaluján át fog vezetni, Kedves se sejti, hogy mennyi szerpentin, kanyar, visszafordító van előttünk. Mert a térkép egyenes utat jelölt, ugyebár.
Ahova érkezünk az Mezőség általam eddig nem ismert része. Neve alapján az ember arra gondolna, hogy olyasmi lehet, mint az Alföld- de közben csupa erdő-mező, domboldal, legelő, rajta csodaszép kipányvázott lovak, nyájak, fű, fa és virág, még kis tavacska is szorul a völgyben. Mesevilág. Itt-ott apró házak, régiek, vályogból készültek, körben gazdasági épületekkel, egymáshoz szorulnak úgy húszan, és vége is a falunak.
Hoztam nektek néhány képet, ízelítőnek, de bevallom, egy se saját, a guglival kerestem, mert a nagy sietségbe a gép itthon maradt, a legszebb képek, meg a lelkembe vésődtek, ahhoz meg nem találom az átjátszó kábelt :-))
Nos ide még elkértem egy Angyalkától néhányat, mert csodaszépek. Szívvel lettek fényképezve, mert ott ül rajta a fábagörcsösült fájdalom, a szelid lankákra a jövő reményeként felhalmozott szényaboglya, van rajta gólyafészek, faragott kapu, csodaparipa, és valami elmondhatatlan varázslat, ami ott az egész tájat belengi, és egy örök életre foglyul ejti annak a szívét, aki egyszer is meghallgatta tündérénekét.
Táblát kéne ám arrafele kitenni: Vándor vigyázz, ha erre jársz, soha többet el nem szakadhatsz, láthatatlan fonalakkal megkötözünk, és újra meg újra visszahúzunk ide.
Kedvesnek is nagyon tetszik a táj, bár kissé körülményes vezetni, nem lehet ám száguldozni, ráérősen, óvatosan kell haladni, mert hol az út tünik el hirtelen( látszólag, persze, a meredek kanyarok miatt), hol váratlanul felbukkan egy-egy szekér, vagy traktor, esetleg gyalogos, biciklis. Tehát nem sok valószínűsége van, hogy legközelebb ezt az útvonalat választaná, ha rajta múlik. Persze, én tudom, hogy nekem még lesz erre dolgom. Kellett nekem tündérdalt hallgatni :-)
Az időjárás külön kényeztetett most bennünket, kellemes melegen símogatott és a ragyogó napsütés még csodálatosabbá tette az alig 2 nap alatt teljes-tarkára festett lombokat, nem győztem csodálni hát a kilátást. És pihentünk a Királyhágón, ettünk is egy keveset, és még egy-két kanyar, aztán már a határhoz is értünk. (mondjuk furcsa, visszafele mindig hosszabb az út, mint arra:-) )
Amint már az otthonunk fele közeledtünk, az utolsó száz kilométer a napnyugta bűvöletében telt.
A nővéremtől Kedvessel a temető fele menet meghallgattam a nap eseményeit. Kedvesre ez a hangos, pörgős családi ide-odafutkosás kissé fárasztóan hat. Mesél, előad, magyaráz. Csöndesen hallgatom, néha hümmögök és a vicces sztorikon mosolygok is. És van, hogy elúsznak fülem mellett a szavai, és közben bedübörögnek lelkembe azok a bizonyosak. Amit a nővérem nekem tartogatott. (hess, hess, hülyeség, nem akarok ilyenre gondolni, visszaforgatnám az időt, nem akarom, hogy gyökeret eresszen bennem az a mondat) Kedves rámnéz, valami szomorúságot, vagy kínlódásfélét láthat rajtam, mert közli velem, hogy látja, nekem se volt egyszerű. Kurta nem a válaszom, majd mosolyogva hozzáteszem az ő szavát, amit csak erre használunk: gombolyag- és legyintek. Virágvásárlás és kapaszkodás, fel az anyu sírjához. Kicsit elmatatunk az igazgatással, Kedves szól anyuhoz: - ugye, nem gondoltad volna rólam annak idején, hogy én itt segítek?-mert érte se rajongott a családom. És kezdi méregetni, számolgatni, hogy talán nem műkőre kéne lecserélni a fakeretet, hanem ő csinálna fémből, és összerakhatóan, csavarokkal tudnánk rögzíteni itt+ ott. Szeretettel végigsimítom a karját és beugrik az a 20 évvel ezelőtti kép, amikor ő, mint barátkissrác jött velem oda, a távoli kis mezőségi temetőbe, ahol megkerestük nagymamám sírját, és ketten, szerszám hiján a két kezünkkel tapasztgattuk, egyengettük szépre, mert mondtam, hogy én csak így tudok kiszökni, ha előtte rendet rakok ott, ahol kell. Látod, anyu, azóta így vagyunk. Nincs okom panaszra. Ahol én vagyok gyenge, ott ő az erős. Vigyázunk egymásra.
Később apósom sírjánál is elhelyezzük a virágokat, Kedves, kissé zavartan, beszélget pár szót az elhunyttal, nagy meglepetésemrenevén szólítja őt, úgy, ahogy anyósom szokta.
Majd a kocsit letéve, gyalog vágunk neki az unokatestvérem és kedves barátnője megkeresésének. Ők ugyanis dolgoznak, vendéglátósok, és nem egy helyen helyezkedtek el. Tehát vár ránk két étterem, egy kis sörözés :-)) és talán néhány perc jut egy-egy ölelésre. Mert ugye fel nem akarjuk tartani őket, munka közben nem lehet zavarni senkit. Tehát nagy öröm, ölelgetés pár puszi, és sóhajok, hogy csak ennyi jut. A kevés is több, mint semmi.
Mert akárhogy nézzük, itt a vége az ittlétünknek. Holnap hazafele indulunk, csak más irányban, mint szoktunk, mert apuhoz is bemegyünk. És a járt utat járatlanra cseréljük le ezáltal.
Nem tudhatom mások, hogy vannak ezzel, de én, ha sokáig ülnöm kell, nem igazán enni vágyom utána. Tehát a kb. 8 órás utazás közben az elmajszolt egy zsömle valahogy bőven elég volt, max. folyadékot,és kávét kívántam volna, meg sétát.
Tehát megérkeztünk. Felcaplattunk a negyedik emeletre és ismét megállapítottuk, hogy le a kalappal, anyós előtt, aki idén 70 éves lesz és bizony naponta van, hogy többször is megteszi ezt a "kis " gyalogtúrát (lift nincs). Persze ebéd tálalva, zsenge bableves, meg főtt, füstölt csülök, nyúlpecsenye, petrezselymes krumpli. Látványra is nehéz és laktató volt, én meg buzgón igérgettem, hogy később, isten bizony, mindenből eszem majd, mert csupán néhány kanál levest voltam képes legyűrni.
Kedves lepihent kaja után, mi meg szépen elpletykálgattunk erről-arról. Minél több időt töltünk együtt, annál fesztelenebbül kezdünk viselkedni egymással. Az én gyomromban már nincs görcs, és nem is állok már ugrásra készen, hogy mikor kell előkapnom a pajzsomat, és visszaverni a támadást, a szurka-piszkát. Mert most már nincs szurka, se piszka, vannak világos kérdések, amikre tiszta válaszokat adok, és vannak a hátam mögött tények, már nem kell bizonygatnom nekem se, hogy van hitele a szavamnak. Ugyanis ő sokáig abban a meggyőződésben élt, hogy a fia nem hozzám való, és én előbb-utóbb eldobom őt és továbblépek. Nem hitte el, hogy tudunk ketten kezdeni egymással valamit.Aztán az idő telt, és lám nem jön, hogy elhigyje, hogy mi lassan ugyan, de haladunk, építjük a családunkat, az életünket, magunkat. Mindezt úgy, hogy bár kissé heves a természetem, hamar felcsattanok, de ugyanolyan hamar le is csendesedek, és ha fodrot is vet a harag, a hullám már simítja is el, úgy törli el, hogy nyoma se marad. Mert nem tudom (nem is szeretném) dédelgetni a haragot . Hiszem, hogy a békesség, a megbeszélt dolgok többet érnek.
Később Kedvessel elsétáltunk a gyermekkori barátjához, ahol szerencsénkre pont otthon volt mindenki, és így kedves, beszélgetős esténk volt. Mint kiderült, csupán 3 napja temették el a nekünk is annyira kedves anyukáját, és friss fájdalomra jól esett nekik egy kis gyerekkori nosztalgiázás. Így történt, hogy a két pasi bizony egy idő után, halk kuncogásokkal emlékeztek a kisebb csínyekre, majd némi sörtől segítve, összekapaszkodva, könnycsorgató nevetésre fakadtak. Nem lehetett tudni, hogy mikor gyógyul jobban a lélek, de én hiszem, hogy az ilyen közös, sírós-nevetős percek sokat segítenek. Késő éjszaka volt, mire elbúcsúztunk és az álommanóknak ki kellet várniuk az új nap első perceit, hogy elvégezhessék dolgukat.
A következő nap nem ígérkezett egyszerűnek. Kedvesnek mennie kellett rokonokhoz anyósommal- akinek 5 testvére van, persze, mind más-más településen. (Tudod, neki el kell vigyük a szőlőt, amit a piacon vesz, onnan elvisszük a kukoricát, aztán a krumplit amoda, - megérteni sem volt egyszerű, hát még...) Tehát jól kitaláltuk, hogy előbb engem kitesz a nővéremnél, majd visszajön az anyjáért, és együtt mennek tovább, aztán ha végez, jön értem, együtt megyünk ki a temetőbe a halottainkhoz.
És én elindultam, nyitott szívvel, némi ajándékkal, hogy kolduljak egy kis szeretetet.A mesebeli szegényember legkisebb fia sem volt szegényebb nálam.
Hajnal négykor indultunk útnak. Az éjszaka sötét volt, hűvös, az ég tiszta, ragyogó csillagokkal bőséggel teleszórt. A kilométerek gyorsan koptak alólunk, csak Kedves volt kissé csalódott, hogy egy óra elmúltával is olyan a sötétség, mintha megállt volna az idő (persze, máskor egy órával később indul). Aztán szép lassan kezdtek fogyatkozni, halványulni az égi lámpáskák, mint házibuli hajnalán a csendesen aludni lopózok, egyik a másik után húzta be ágya előtt a függönyt.
A hajnal, mint szerelmes nő, lassú,elégedett mozdulatokkal nyújtózott, sötét pongyolája alig észrevehetően csusszant le gömbölyű válláról.
Mi halkan beszélgettünk közben, mintha attól félnénk, megtörjük a varázst, ha hangoskodunk. A színek és fények valami összehasonlíthatatlan csodával törtek elő, nem tudni honnan és a perc is megfoghatatlan volt, hogy mikor, csak keveredtek, bugyogtak körülöttünk, és meseszerűvé tették az egész síkságot maguk körül. A látvány megkoronázását persze maga a nap megjelenése és kiteljesedése jelentette, hisz alig kukucskált ránk, odamosolygott csupán és máris egy lélegzetállító szaltóval feljebb ugrott és hatalmassá nőtte ki magát. Kedves rá is szólt, "No, no vigyázz, te, kiesel a helyedről".
A forgalom szépen, lassan mutatta, hogy egyre többen ébredtek fel és indultak szorgalmas hangyaéletük újabb útjára, Kedves ámult is, hova mennek, sietnek ezek?, hisz szombat reggel van, pihenniük kéne. Aztán láttuk, volt aki gyárkapun tolta be a biciklit, volt aki még zárt üzlet hátsó bejáratához igyekezett, és olyan is akadt, aki nekitámaszkodott a falnak, és várta, hogy nyisson a kiskocsma. És volt, aki hozzánk hasonlóan, csak úgy tovaszáguldott valamerre.
Határon éppencsak túlérve, a hegyek álmosan köszöntöttek. Erdeinek lombját már a pajkos ősz elkezdte átmaszatolni, most még óvatosan, alig itt -ott egy -egy bátortalan ecsetvonással, itt egy aranysárga, ott egy rőtvörös , vagy kicsit barna. Mintha még attól félne, hogy rácsap valaki a kezére, ha elrontja nyár komoly munkáját. Vagy csak most keveri színeit, még nem biztos benne, hogy olyan lesz, amilyennek ő szeretné. A köd először csak épp rákönyökölt a magasabb ormokra, onnan figyelte a nyüzsgést, de azt hiszem, elég unalmas látványt nyújthattunk, mert hamar elunta és szépen elfeküdt, végigomlott a hegygerinceken, mint puha pamlagon.
Rám nagy hatással van minden, ami hegy, domb, erdő, mező. Olyan erőt, és szelídséget, és szépséget sugároznak, hogy érzem, amint tágul a tüdőm, és tágranyílik a szemem, hogy valahogy befogadjam, mindazt az elemi fantasztikus csodát, amit ők adnak. És szívem szerint csak állnék, égrenyújtott karokkal, magasra emelt fejjel, és lehunyt szemekkel, hogy körbeölelhessen, átjárjon, megtisztítson és feltöltsön .
Én nagyon szeretek arra fele utazni. A visszaérkezés, a visszafogadás évezredes rituáléja zajlik le minden alkalommal. És én, mint a tékozló fiú, kissé lehajtom fejem. Nem szégyenkezve, mert csupán az utamat jártam eddig (ha jól, ha rosszul), hanem hálából, hogy mindennek ellenére, feltétel nélkül itt hazavárnak engem. Igaz, emberi, élő szóval egyre kevesebben köszöntenek, az itteni, nekemkedves emberek fogyatkoznak, és elköltöznek, szaporodnak a fejfák és kopjafák.
De az ismerős házak ablakaiból, bejáratából, utcák szűk, kis sarkán, mint megannyi kedves gyermek, ott integetnek az emlékek.
Mire ezt olvassátok, addig mi már átlépjük a határt. Ugyanis most még péntek van, nemrég jöttem haza a melóból, becsomagoltam, és ilyenek, az órát a publikáláshoz meg holnapra időzítem. :-)
Gyors, sürgető telefonnal anyós hazahívott minket. Mert gondolkodott.
Eldöntötte, hogy hozzá akar járulni a tetőtérbeépítéshez, hogy a gyerekeknek mielőbb legyen saját külön terük.
Még mindig döbbenten állok a helyzet előtt. Valahogy idén teljesen másként viselkedik, mint előtte 20 éven keresztül.
Kavarog bennem sok minden, de örülök, hogy mehetek, igaz, 2 és 1/2 nap csupán, de megölelgetem apucimat, meglátogatom a nővéremet és anyu sírjára is tudok virágot vinni, lesz egy pár percem, hogy gyertyát gyújtsak.
Most gyorsan alszom egy kicsit,(ha sikerül) mert mindjárt indulunk.
Tanuld meg a víztől követni utadat, Tanuld meg a tűztől: mindből hamu marad. Tanulj az árnyéktól őrködni éberen, Tanulj a sziklától megállni helyeden. Tanuljál a Naptól, mely nyugovóra tér, Tanulj a szellőtől, mely lombok közt pihen: Hogyan kell életed leélni csendesen. Tanuld meg tőlük, hisz mindenik testvéred: Hogy kell szépen élni és szépen halni meg. Tanuld a féregtől: semmi sem fölösleg, Tanulj a rózsától tisztán maradni meg. Tanuld meg a lángtól elégetni szennyed, Tanuld a folyótól: utadból ne térj meg. Tanulj az árnyéktól alázatos lenni, Tanulj meg a Naptól szüntelen haladni. Tanuld négy évszaktól ismerni az időt, Tanuld a csillagtól, hogy az Égben erőd. Tanulj a tücsöktől: ha magad vagy, zenélj. Tanuld el a Holdtól, hogy semmitől ne félj. Belátást a sastól, s ha vállad súly nyomja, Nézd meg, milyen terheket cipel a hangya. Tanuld a virágtól, hogy légy szép és kecses, Tanulj kismadártól: szabadon repülgess. Tanulj a báránytól: legyél szelíd, mint ő, Mindentől tanuljál, mert minden veszendő. Úgy figyelj utadon, mi célodhoz viszen, Tanítson, mi meghal, s LÉTED ÖRÖK LEGYEN!
A szívem tele van most mindenféle jósággal, mert csudára történtek mostanában nálunk az események, némi bosszúság után sok jó. És annyira, de annyira jól érzem most magam, hogy gondoltam, adnom kell belőle valamit, mert szétfeszít.
Szóval, az élet, mindennek ellenére igenis szép, és az emberek alapvetően jók, és képesek változni, mégha lassan is, és csak kicsikét, de a jó irányban, és a segítség onnan jön, ahonnan nem várja az ember, és hinni kell, és érdemes, mert a szeretet az falakt tud ledönteni. Nem húzom az időt, bármit írnék most, közhelynek hangzik, de akkor is jó nagyon.
No: mjuzik! :-)
(kár, hogy kissé befejezetlen, de talán így még jobb, mert a ma után jön a holnap, ami ugye üres lap, rajtunk áll, mivel írjuk tele. Pusszantás és ölelés mindenkinek!)
Megpróbáltam az új módszert, amit tegnapi kedves vendégemtől tanultam, előbb ötöst nyomok, aztán kommentet írok. Naná, az ötös megmarad, a szó szintén elszáll. Tehát marad a privát levél, ha mondani akarok bármit is, nincs ilyen szabad bele locsi-fecsizek a más dolgába. :-) Nem tudok kommentet írni, egyetlen blogoldalra sem :-(.
Hívatlanom, tehát az ötös nem a hangulatodnak szól, hanem annak, hogy leszel te még éberebb is ma, kedvesen mosolygós, huncutul játékos. :-) Meg ha netán kellene +1 kávé, csak szólj!
Tegnapi napom is bosszankodással kezdődött. Mostanában ügyintézgetek, hát mit ne mondjak, kellenek ezekhez a dolgokhoz idegek, és egy halom fölöslegesen megtett kör meg idő. Mert olyan szívmelengető lenne, ha kedves hölgy iktatna, nem kérdezne oda nem tartozó hülyeségeket- Pl: hogy-hogy nincs a 12 évesnek lakcímkártyája???, de méééér nincs???, nincs és pont. Na, oké, ha nekem a dolgom, hogy kiadjak 2 papírt, akkor ne felejtsem el az egyiket- mondjuk, lüke ügyfél ráér, ismét körbejár, majd visszajön, meg azt is megtanultam, hogy az adott dr. dr. diploma még nem foglalja magában egy egyszerű nyilatkozat megfogalmazásának a lehetőségét, mert összetett és nehéz mondat, hogy akkor nem volt, azóta viszont most van , márpedig ez és ennyiért.
Aztán közben meg ugye nyomaszt az ez + az, naná, hogy én vagyok a kishülye, mert ez nem az én dolgom konkrétan, nem nekem kell agyalni, aggódni rajta, sőt tenni érte, ellene vagy ilyesmi is annak a dolga, akinek a neve ott áll, elől, ugyebár. Mert mindenkinek megvan a maga szerepe az életben, már leszokhatnék arról, hogy ha kell, ha nem beugrom a máséba is, és gyorsan lejátszom, sőt már nem szeretném mondani a "szerintem ezt kell"-t, mert szerinte kelljen már, ami egyértelmű. Szóval így dúlok -fúlok, miközben azért nyugtatom magam, oké, ez a délelőtt is megy, csúszik ki a kezem közül, épp csak hazamegyek, és összerámolok, kis Manózás, egy laza kaja - csak tudnám mi a kutyafülét??-na azt nem, mert nagyon picike :-))) - és már mehetek is, vár a Máv, meg a báv, vagy micsoda, szóval rendezem, ki, meg befizetek ezt-amazt, és hurrá, máris ott lesz az idő a kávézásra , meg a kedves társaságra.
Aztán Magnoli tervez, ... közben tesz-vesz, és jön az sms: átutaltuk azt amit...mármint amit 12.-e körül szoktak, azt most, ma...Hijjnye, kerekedett olyan fergeteges "jókedvem" rögtön, hogy ihaj.... :-(( mert az a bizonyos "maátutalt" az a teljes összeg volt, ami csak a kártyámon pihent, abból szerettem volna menni, és fizetni, az átutalást viszont a 10-én megkapottból pótoltam volna vissza. :-) hát persze, álmodozni szép dolog...és írtam rövid emilt, hogy pápá, legyetek jók nélkülem. ...És lógott ám piszkosul az orrom. Mert ezen a héten ez az egyetlen szabadnapom, és még az a kis magamnak álmodott 2-3 órácska sem jön össze, nem beszélve arról, hogy ugye a ki-és befizetnivalókkal így kissé csúszom... De naná, hogy nem lehet csak így, lógóórral maradni, mert nagyon balesetveszélyes és amúgy is percek alatt jött a telefon, és lám, már megint bebizonyították, hogy ha a hegy nem megy, akkor ők jönnek :-))). és jöttek, mindketten, tünemények, és mire ideértek, állítólag kisimultam :-), bár Nagylány szerint ez csak a Kedves vidéken létével magyarázandó. pedig nem is :-)).
Soha ne légy szomorú, ha a valóság túl rideg,
s ne keseredj el, ha nem találod helyed.
A valós élet olyan, mint a csörgedező patak,
előfordul néha, hogy nehezebben halad.
Ha nem találod céljaid, ne gyötörd magad,
idővel majd alakul, mi e percben csak gondolat.
Kérdezhetnéd, miért élünk, de senki nincs, ki választ ad,
minden napunk küzdelem, mely mindhalálig megmarad.
Ha csalódott vagy, s úgy érzed, hogy minden hullám összecsap,
gondolj bele, mennyi ember vállalná sorsodat.
Mindig csak a jóra figyelj, s hibáidat elfeledd,
ha önmagadat elfogadod, könnyebb lesz az életed.
Ha nem látod a fényt, a Napot, nyisd ki jobban a szemed,
gondjaid közt tartogat még csodákat az életed.
Mindig csak a mának élj, s az örök szabályt ne feledd:
A holnap mindig tiszta, mivel nem szennyezi semmi tett.
Kértelek Motyi, segíts, és mondtam neked, hogy ügyes lányod van, ne féltsd és, hogy azt hallottam, hogy idén nagyon szigorúan fellépnek a tanárbántalmazás ellen, úgyhogy diribácsi ne ütögesse a te bokádat! :-)
Aztán Gagó, neked írtam, hogy mennyire jó, hogy ilyen szabid volt, dumálós, egyezkedős és főleg nevetős, kívántam, tartson sokáig.
Nurse-nek írtam, hogy azóta Lajos bácsi és Éva néni összeházasodott :-). Igaz más a nevük. Szóval, a csodaszépen megírt történet akár valós is lehetne, mert apu barátainál is valahogy így zajlott :-)
Kismadár, neked javasoltam, hogy legyen nagyonszép napotok, megérdemlitek, és hogy Kispeti jöhet ám nyugodtan kertészkedni, ami kell, az úgy is megterem :-))
Kedves Hívatlan neked is kívántam további fejfájásmentes szép napot.
Jártam Mártinál, Bizonytalannál, köszöntem és megölelgettem őket .
Csak aztán kiderült számomra, hogy egy szem bötű nem sok, annyi se látszik az egészből, sem itt sem ott, tehát valami gubancka van, vagy az oldalon, vagy a gépünkön-mondjuk én ez utóbbira gyanakszom. (Remélem legalább a levelek elmentek a címzettekhez, Lily, Szilvácska)Tehát kedves megszólítottak, és ti is, akiket nem szólítottam meg, de ezután ugrom be olvasni hozzátok-már, ha Manó engedi :-), vegyétek úgy, hogy mindannyiótoknak raktam a küszöbre egy-egy szeretetcsomagot.
Ja, itt is hagyok egyet, hogy aki erre jár, legyen neki, még akkor is, ha nem ismerem, attól még vehet belőle nyugodtan, van bőven :-)
(Kedves Móni ! üdv itt, és nem, nem olvastam a könyvet, :-), csak jobban belenéztem a tükörbe :-). )
Szeretem az nlc-n a mentést. Most pl, a lényeg tűnt el. Mármint az előző bejegyzésből. A vidi után jött a java. Megpróbálom zanzásítva újraírni, mert ez nem szabad elvesszen, itt kell álljon feketén-fehéren, hogy amikor pont dühöngenék, elővehessem.
...hogy az is gyümölcsöt terem, amit elrontunk ám. És, hogy nem szép tőlem, hogy morgok Kedvesre, mikor én is segítettem neki,hosszú éveken át, hogy kisfiú maradhasson. Mert azt hittem anno, a válás után, hogy majd én megmutatom, hogy milyen erős, okos, sikeres, szuper ilyen-olyan leszek, csakazért is. És észre se vettem , de elkezdtem tankként törtetni előre. Közben magam mellé engedtem a párom, illetve, olyan utasként a hátsó ülésre, mert a magam 2 éves korelőnyömmel, tévedhetetlennek gondoltam magam. Közben meg furdalt a lelkiismeret, hogy jajj, szegény kisfiúnak micsoda tehet rakok a vállára, hogy 20 évesen már más 3 éves gyerekét kell nevelni, hát majd én jól megóvom őt. És óvtam, amitől csak tudtam, megoldottam ezt is, azt is, hogy neki ne kelljen, és mert- most látom át mennyire -kellett nekem a tudat, hogy én képes vagyok bármire. Hogy büszkén felvetett fejjel belenézhessek a világba, és mondhassam, látjátok, én merem, tudom, vállalom, megcsinálom.
Saját kis elrontott házasságom miatt akartam kompenzálni, megmutatni, hogy én vagyok az, akit nem lett volna szabad se megcsalni, se kijátszani, és hogy én értem bizony illik könnyeket ejteni, sőt.Sírjon vissza örök életében, ne legyen egy boldog perce se, mert elveszített engem...sokáig a bosszú éltetett. És álarcot viseltem, magam előtt is, és játszottam, hogy tank vagyok. Aminek nem árthat semmi, ami mindenen túljut, és eléri amit akar.
Közben meg vonszoltam magammal a szeretteimet. Tűzön-vízen, határon át, arra és úgy, ahogy én láttam jónak. Persze, az igaz, hogy pölö Kedves kiszállhatott volna, vagy mondhatta volna, hogy most így meg úgy-(vagy talán mondta is, csak nem hallottam meg) Sokáig kényelmes volt ez így neki - aztán mégse, akkor mondta, kiszállok-tartottunk egy szünetet 2 évig- majd újból összekapaszkodtunk, mert kellettünk egymásnak.
Kellett a másik ereje, és kellett a másik gyengesége. Dehát most tudom ám, hogy elrontottam ezt-azt. Haragudtam anyósomra, hogy leöcsikézi a páromat- pedig, ej, de sokszor én is csak kisfiúnak tartottam őt, komoly dolgoknál félrelöktem, és én vettem a kezembe az irányítást. Nem hagytam neki teret-utána nem is nagyon követelt magának, vagy ha igen, akkor a kezdők ügyetlenkedéseivel csetlett-botlott. Hisz eddig nem próbálhatta ki milyen szárnyalni, én meg elfelejtettem, hogy én is így kezdtem anno. Vártam volna, hogy ő is úgy, körültekintően, megfontoltan tegye a dolgát, ahogy tőlem láthatta. Micsoda nagyképű hülyeség már-nem???
Aztán Manó mellett lehullott az álarc. Kiengedtem a valós énem, és kiderült, nő vagyok, kellene egy erős, bátor, gondoskodó férfi, aki átsegít a félelmeimen, aki azt mondja, megoldjuk. Aki utat mutat. (Erős, Bátor és gyalogol :-)) És ott tanultam meg a kiságya mellett, hogy bizony kicsi vagyok és tehetetlen, nem élhetek senki más helyett.Mert szeretni olyannak kell a másikat amilyen. A bajaival, gyengeségeivel, hibáival és erényeivel,a csodáraképességével együtt. Jól szeretni meg csak okosan lehet, úgy , hogy akkor fogom meg a kezed, ha szükséged van rá, hogy nem helyetted mozdulok, de itt vagyok, ha elgyengülsz. Évekig tanultam, mennyi kudarc, fájdalom, munka, akarat és kitartás van egyetlen mozdulatban. De nem láttam az orromnál tovább. Hisz ez nem csak a Manóról szól, ez maga az élet, a másik ember metamorfózisának kiélesített, felnagyított, kisarkított képlete.
Szóval ketten kellettünk ehhez a tangóhoz. Együtt lépdeltünk, míg ideértünk, ahol most vagyunk. És ketten kellünk a többi ránk váró tánchoz is. Mert van még táncolnivalónk, nekem kicsit lassítva, visszafele lépdelve, úgy, ahogy a nőnek kell, mert nem mindig kell ám nekem vezetni :-))). Már ha nőként akarok szerepelni. :-)))
Hideg már a reggel, elkezdődött az iskola is, szeptembert írunk, nem vitás. A napfény még pajkosan csillan, de egyre veszít az erejéből, tudja ezt ő is. Így érzem magam én is. Már nem vagyok az a nagyon lázongó, nyughatatlan aki még nemrég szélvészként robogtam át mindenen. Lecsendesedtem, sejtem már, hogy hol a helyem, mi a dolgom, ki vagyok és főleg azt tudom, hogy az élet szép. Kár sietni, rohanni, a csodákhoz közelség kell, néha némi mozdulatlanság is. Érik már a gyümölcse mindannak amit előtte elvetettem, nevelgettem. Jó látni az eredményeket. Még akkor is, ha nem feltétlenül a tökéletességről szól az egész, hisz hogy lenne tökéletes bármi, mit ember csinál/vagy minden tökéletes, mert az ember csinálja- ezen lehet vitatkozni, persze. Hiszen csak nézőpont kérdése az egész. Innen ezt látom, onnan azt. Én meg tudom, hogy jó ez így, ahogy van. Persze, lehetne jobb is, lesz is, de még ahhoz érnie kell. Mert nem lehet siettetni az érést, illetve lehet, de nem sok értelme van. Nézd a kényszerérlelt majdnemmű gyümölcsöket, zöldségeket. Szépek, hibátlannak tűnnek, csak épp a zamatuk hiányzik, a nagy rohanásban "csak" a lényegük veszett el. Tehát inkább szépen, lassan érjen minden , mert így hozza ám az igazi mivoltát kifele.
Két hét (csak tizenvalahánynap)csupán, de valahogy hosszú volt. Kedves ágynak esett, már megint a derekával. Persze dokihoz nem megy, mert minek, hiába mondogatom, hogy csak meg kéne nézetni, egy rtg, vagy ct után okosabbak lennénk, és én nyugodtabb, mert oké, ha "csak" idegbecsípődés, akkor tényleg nem sok tennivalónk van, csak ágynyugalom és fájdalomcsillapítás, de mivan, ha mégse? és minden várakozás csak rosszabbá teszi azt, amin esetleg lehetne segíteni. De nem, ő makacs, meg a jóskapista is volt és csak rosszabb lett... "Gyere inkább kend be, masszírozd meg, jajj segíts, Manó ne, Manó azt se, ülj le, feküdj." -ez volt a napirend és közben a "két gyerek" mondogatta felváltva, hogy kééérekk, ja és harcoltak, kötözködtek folyamatosan....Szóval, tettem én a dolgom, csak fel volt borulva a rendszerem, és egyre jobban fáradtam, bosszantottak a beszólások, a hisztik, és körbegerjedtünk néha, hisztiztünk sorra. (mellesleg szabin voltam, na). Aztán következő héten fiam is szabin volt, így bővült a kőr. 50 nm-ren forogtunk, pörögtünk, és szekáltuk egymást. (Ja, és alig vártuk, hogy Nagylány hazajöjjön, mert ő addig nyaralt, élvezte a rokonok vendégszeretetét és hallgatta, élte a különféle helyzeteket, tanulta az alkalmazkodás és a tolerancia nagy leckéjét. ) Érdekes volt figyelni, ahogy Manó átlátta a megváltozott viszonyokat, és kereste rajtuk a fogást, próbálgatta érvényesíteni az akaratát, manipulált, dobálta a puszikat, hízelgett, csakhogy elérje a célját, vagy kötözködött ő is, hogy odafigyelést csikarjon ki a két pasiból több-kevesebb sikerrel, mikor-hogy, attól függően, kit milyen hangulatban kapott el és ha netán kudarcba fulladt a próbálkozás, akkor kijött hozzám, és játékot kezdeményezett. Néha ámulva csodáltam, micsoda kis eszköztára van a céljai eléréséhez, és jókat mosolyogtam. Igyekeztem nem közbeavatkozni, mert úgy gondoltam, itt a megfelelő alkalom, hogy "szót értsenek egymással", utat építsenek maguknak, vagy hídat. Mert főleg apával eddig eléggé nyekergős volt a kommunikációjuk. Elmondhatom, hogy megérte, bár sokszor voltam mérges, dühös a reakciók miatt, azért a végeredmény elég látványos lett. És persze mi is beszélgettünk, mert ezt a kényszerpihenőt pont egy kissé nyűgös időszak előzte meg, tehát mondtam is Kedvesnek, látod, ez olyan mint egy fék."Állj meg ember, nem jó fele rohansz! Állj meg, nézz körbe, mid van, gondold át, mit ér, akarsz-e többet, jobbat, vagy hagyjuk szépen csúszni a lejtőn lefele, hadd vesszen minden. Mit adsz, mit kérsz, hogyan tovább. Mi a fontos. Rakhatnék ide kérdőjeleket, mert abból volt bőven. Direkt nem. Mert arról mindig Kedves fájdalomtól elcsavarodott hátát látom magam előtt. És már megint a tehetetlenségemet. Mert affenébe, úgy utálom, hogy nincs varázspálcám és nem tudom eltüntetni a bajt, betegséget, fájdalmat. Csak kenegetek, meg masszírozgatok, meg főzök-(mostanában az se megy rendesen, valahogy nem minden sikerül) meg dumálok és simogatok, és vigyorgok. Meg teszek-veszek. Sokszor minden látszat nélkül. És olykor elszállnak az évek, az időgépem bepörög és éveim megsokszorozott súlya görnyedté nyomja a gerincem, ellopja a szememből a csillogást, mélyít a ráncaimon, lefele görbíti mosolyom, és szorosra zárja a fogsorom, ökölbe szorítja a kezem, és néha még álmomban is kísért, arra ébredek, hogy a körmeimet a tenyerembe vájom. (na , látod, ezért nem kell nekem műköröm, szépen néznék ki utána)
Szóval ilyen csöndesháborús, feszültséges napok voltak. Közben persze ember lánya mondogatja magának, csak lazán, ne feszülj, ne görcsölj rá, jobb lesz, nyugi...(mantrák, imák, szalmaszálak). Túl kell élni mindent. És megélni a percet,a metamorfózis szépségét, nem baj, ha fáj ez-az, az eredményért érdemes..
Aztán 20.-án Kedves kívánságára zakuszkát főztem. Ott kavargattam a zöldségeket pépessé órákon át, már éreztem, hogy az agyam helyén is csuda kis pépes massza van. És képzeljétek el, alig lett 4 üvegnyi meg egy kistálkányi( naná, hisz nem volt rákészülés, csak úgy, abból, ami van itthon- módján álltam neki), de már szépen délutánra fordult a nap, aki már a puha felhőket válogatta, hogy kényelmes fekhelyet vessen magának, mire rácsavartam a tetejüket. Most ide képzeljetek egy nyelvnyújtogatós szmájlit. Mert én meg morcos voltam. Aztán híradó, mondják ám, hogy országszerte progik voltak-vannak, sorolják a hol-mit, de persze, arról nem is beszéltek, hogy én meg a zakuszka. :-).Háborogtam, na, sok tudatlan :-) Erre Kedves jót röhögött, és megígérte, hogy cserébe szombaton elvisz világgá, csak találjam ki, hogy mit szeretnék, és merre. ( állapotomra jellemzően nem is törtem a kis buksimat ilyesmin, hisz rögtön besoroltam a többi hiábavalóság mellé, felraktam a teli padlásra)
Aztán szombaton láss csodát! mentünk kirándulni! 4-en fiamékkal, mert így még sose voltunk. És Kedves mondta, hogy említettem neki régebben, hogy megnézném ezt az Attila-dombot (na, jó én Manót akartam oda vinni), nos, hadd látom, ugymond' .. van-e ott strand, fürödni jó, s domb, melyen fű kövér.. (hihi, bocs AranyJani) Szóval megnéztük a Tápiószentmártoni környéket. A gyógyvíz meleg, jelentem, a medencék kicsik, a masszőr nem olcsó :-), és Kedvesnek nem lett jobb tőle, pedig én is bűvöltem. De nekem jól esett, kicsit kiáztattam magamból a feszültséget. Fiamék is élvezték, bohóckodtak, lazultak. Nagylány, mint aki már megkapta az ajándékát, meg otthon felügyelte a Manót. Így elrepült nap, gyorsan 4 óra lett és már haza is értünk.
Másnap meg korán keltem, tésztát dagasztottam, hogy friss parasztlángossal várjam Kismadárékat. Köszönöm nektek, hogy eljöttetek. Elmesélem, hogy Kedves megijedt először a helyzettől, és elmenekült otthonról, de mint láttátok, némi bátorságot gyűjtve csak hazajött és este azt mondta, hogy nagy butaság lett volna kihagyni ezt az ismerkedést. Elámult Kismadár férjén, illetve a Petihez való viszonyán, a türelmén és a kimutatott szeretetén."Fantasztikus emberek! dünnyögte, "most értettem meg sok mindent "-mondogatta, miután elmentetek, és megölelgette a Manót, meg kiosztott neki egy csomó puszit- nem tudom, láttam-e ilyet eddig -és nekem olyan nagyon megtelt hálával a szívem.
Az élet elég furcsa kártyalapokat mutogatott az elmúlt két hétben. Nézegettem, ahogy anyós megjött hozzánk, majd menni készült tőlünk a kedvenc fiához, ahogy a
40 fokos forróságban nekiállt palacsintát sütni, mert mit neki a
torta, amit én készítettem számára éjjel, ő akart A fiának sütni, na
sebaj, ennél nagyobb bajunk ne legyen, ha ez teszi őt boldoggá. Mondjuk
minket tett, mert mi nagyon szeretjük az ordás palacsintát, csak a
kedvenc fia - a sógorom, ő nem kóstolta meg. Hát ez van, aztán ők
elmentek, én magamban elemezgettem Kedves végtelen szeretetét, amit
nem győzött nekik átadni, alig látható visszajelzésekkel. Aztán
figyeltem gyerekemet, aki szerelmével készült az első önálló külföldi
útjukra. Kellemes izgatottság volt bennük, meg öröm, meg kis félelmek,
meg nagy várakozások.
Aztán sógór visszahozta a mamát. Terv szerint. Hűvösen, pontosan.
Szája mosolygott néha, de a szeme rideg-szomorú volt végig. Anyósé meg
könnyes. Rejtve, persze. Aztán a szavak szétszaggatták később a tartás gátját, és szabad folyást engedtek.
Azt hiszem, egy magát erősen hívő embernek tartó anya szájából nem
hangozhat el súlyosabb ítélet annál, minthogy : " érte már imádkozni
sem érdemes". Mondtam neki, hogy talán nem voltak súlyosnak szánva a
szavak, csak viccnek, öniróniának, meghogy az az ember, aki mást bánt,
annak van a legnagyobb szüksége a szeretetre, mert valószínűleg tele
van fájdalommal, megnemértéssel, önváddal, szeretetlenséggel,
szomorúsággal. Láttam, hogy hiába próbálok vigasztalni, kevés az én
szavam a történtekhez. Közben figyeltem a párom, aki a csillagokat is
letette volna az anyja lába elé, csakhogy jobb kedvre derítse, csak
hogy végre, nyilvánvaló legyen, hogy ő itt van, helyt áll, jóvátesz,
hogy Van.
Nem sok idő volt tépelődésre, mert már a gyerekek körbezsibongtak,
izgatott menni-készüléssel, hisz ők vitték haza a mamát és nála lesz a
szállásuk is.
Én meg integettem nekik, miközben a lelkem még háborgott az előző nap súlyos kijelentései,
mondatai után, amiket anyaként én soha nem szeretnék se hallani, se
mondani, se megélni, és nem kívánom egy anyának se.
Most csendes a ház, csak Manóval vagyunk. Próbálok rájönni, hogy a történtekből van-e nekem is üzenetem, vagy pont a tegnapi beszélgetésünk Kedvessel hozza el a várt, a remélt fordulatot? mert
van gondunk, ugye, kinek nincs, és kissé helyre kéne tenni dolgokat,
csahogy működjön a rendszer. Mert most áll, veszetegel pont. Nem látom
a megoldást. Nem tudom, hogy mit kéne, hogyan, tennem okosan, és
szívvel, hogy Kedvesnél bizonyos dolgok beinduljanak. Vagy csak
maradnom kéne, szépen csendben kivárni? Nem hiszek igazán a sült
galambokban. Mondjuk, legalább tüzet szoktam gyújtani. Hogy ha az a
galamb, aki feltett szándékkal arra jön, neki akkor legyen rá módja
legalább. Szóval valahogy így. De azt hiszem fizikai képtelenség, hogy
én legyek a tűzrakó, a galamb, meg a tátott szájú.Tehát ide kell a más
akarata, tette is, nem tudom hogy nekem van-e szerepem ebben a
játszmában, gyanítom, csak van valami, de ha igen, hol a helyem és
milyen lépéssel kell tovább lépni? No szóval, így vagyok én napok óta,
csöndesen agyalgatok.Közben meg jajj, úgy mentem volna én is velük. Hisz oda mentek, amit én otthonnak hívok. Mondjuk mondtam isNagylánynak, hogy hol a nagy zsebe, belebújok én is. :-)
És közben kaptam éjjel kávét reggelre :-))) Köszönöm! :-)))
És puszilom a küldőjét, meg minden kedves erre járót.
Ma Ez a ma a béke napja volt s a málnaízű csendé, a nap ma egész nap sütött s az est most hűvös szentély. Szívem ma csak a magamé, s egyedül lenni legszebb, pilláim alvó sásain elálmosul a könnycsepp.
Köszönöm a délutánt . Ha netán valaki eddig nem tudta volna, elmondom, hogy a barát észreveszi a bujdosó szomorúságot is, két tenyerébe fogadja, megmelengeti azt, még akkor is, ha nem találja a varázsszót, amivel fel tudná oldani a jéggé fagyását.
Az előző időjárásjelentés volt, most meg híreket hoztam nektek. :-)))
Figyuka:
azt írják, hogy -eszem megáll- :
"Viszonylag olcsón megúszhatjuk a globális felmelegedést, ha körülbelül kétezer, szélenergiával hajtott hajót küldünk az óceánokra, hogy a vizet a levegőbe fröcskölve felhőket gyártsanak, amik eltakarják a napot. A tervet a Times szerint többen támogatják." (ja, nem tudom, nektek működik-e a link, én nem tudtam megnézni)
Szóval, értitek? tönkretettük az ózonpajzsot, de úgy tűnik, maradt még nekünk játékszer, océánra fel, jónép! És most már tudom, hogy amit a szegény kallódó fiatalokról írok, annak mi lesz a címe -ugye, zabhegyező nem lett volna amúgyse :-) tehát Felhőgyártók. ...amik eltakarják a napot - asszongya. Jajj nem tudom, én ébredtem rosszul, vagy melegem van és ettől vagyok ingerlékenyebb, de ilyenkor olyan rossz érzés kap el, mint amikor "gyártsunk kocka alakú dinnyét, mert könnyebb szállítani", és ilyen bődületes őrültségeket kiagyaló, hatalmas pénzeket felemésztő, kétes végeredményű kísérletezésekről olvasok. Naná, mert nemhogy má, valami értelmeset olvasnék inkább. ( -megszüntnémetaprós petit???- oszt összeadhatom, és oszthatom-szorozhatom én is az életem) Na, nem nyavalygok, inkább bicajra fel, és irány pénzt költeni, hogy éhen ne haljon a család, amíg én délután boldogan pletyizek. Pusszantás nektek errejárók, meg nagy ölelés. (azért ha jobban belegondolok, kissé mókás is ez a felhőgyártó-kisisparos dolog, nem ?)
És mondjon akárki akármit, szerintem a legfurcsább teremtmény még mindig az ember. Mertmondjuk a macska nem fújtat, prüszköl és karmol, ha símogatják.
Este bemondták, hogy holnap jönni fog a hidegfront, esővel, záporral, zivatarral, itt-ott jégesővel.
Tévedtek. Már ideért.
Néhány perce, a nyitott ablakon át még a felhevült föld küldte be tikkadt forróságát, mintha mondta volna, hogy ez több, mint amit én be tudnék fogadni. Aztán a sötétben, a szunnyadozó csillagok alatt egy Fuvallat kezdett el alvó virágokon szökdécselni, majd üldözőbe vette őt egy kisebb Szellő. A kergetőzéshez kedvet kapott maga a Szél is, és jól üldözőbe vette az előtte ugrándozókat. Micsoda móka! -ámult el a felhősereg, gyerünk, játék van odalent, és pillanatok alatt összeverődtek, mint szünidőben a lakótelepi suhancok, gyúródtak, lökdösődtek, Szél nyomába eredtek. Tréfás kedvükben villámokat dobálgattak utánuk, és ablakremegtető dörrenéseket kurjantottak. A fák hajladozva sóhajtották panaszaikat a sötétségbe, hirtelen mind nagyon öregek és fáradtak voltak, hosszú ágaikon a járókelők fájdalma hintázott. Az Eső csöndességre intett őket, pszt, halkabban, felébresztitek az alvó gyerekeket, és halkan, bánatosan kopogni kezdett, megkérdezte az út porát, miféle hírek járják a világot. Közben balzsamos illatot árasztva jóéjszakát kívánt a fáradhatatlanul ciripelő tücsköknek, és a szégyenlősen rejtőzködő teliholdnak.
..szóval, a napok néha valami őrült rohanásba fognak-szóljatok már nekik, hogy lassítani kéne, már csak a nagy melegre való tekintettel.
Egyik eseményből még fel sem ocsúdok, és lám, már szélszárnyán , felhőszélén, napsugárcérnaszálán már ide sompolygott valami következő, de lehet, hogy holdfénycsónakon jött, kihasználva azt a néhány percet, mikor Álomföldjén jártam. És alig kezdek neki ennek-annak, már az idő elrohant, menni kell, rohanni, tekerni a következő helyszínre. De most ennek lassan vége. Még a mai nap és a holnapi, azután hajnalban anyósvárás és hopp, már meg is érkezett: a szabadságom. Amit szívesen ünnepeltem volna veletek, de ezt most ki kell hagynom, különben is, nem lehetek mindig ott, akkor rólam nem lehetne pletyizni :-)))). Kedves Márti és Bizonytalanság- remélem lesz alkalmam megismerni titeket, ülünk mi még együtt egy asztalnál remélem. (Pad is jó) :-)))
Kedves többiek, barátaim. Szeretnék veletek jól elbeszélgetni erről-arról, és hallgatnék is (talán).
Kedves Hívatlanom, felhívlak holnap, oké?
szóval, csak azt szerettem volna mondani, hogy bocsika, kevés az időm, csak kívánni ugrottam ide:
Ma kedd, tehát tegnap hétfő volt. : mélyenszántógondolat? nemde :-)))
Tegnap beszélgetek délben szomszédasszonnyal, mondom neki, (egy kis nosztalgiázós duma után) na, sebaj, majd lesz nekem is kutyám megint, csak még nincs itt az ideje. Meg hogy döbbenet, délben még a közvilágítást nem kapcsolják le??? nahááát!!!! - és lekapcsolták. Abban a pillanatban :-))) azt mondja szomszédasszony, kívánj, kívánj csak, te működsz!!! oké, oké, mondjuk, lottó 5-ös :-)nyeremény ( ? -nnna. ??? ja, hogy vegyek szelvényt, jóvannna...)
Szóval nekünk egy ideje nincs kutyink. Hiányzott, de valahogy még olyan eleven bennünk a Kumma, hogy nem törtük magunkat új kuttyszerzésre. Hagyni kell időt a gyásznak, ugye? Csaaakhoogy az élet is nagy játékmester, hát még az ember barátnője. Az, az, a kisboszi. No, neki is nemrég múlt ki a mi kutyunk anyja, és ő nagyon akarta pótolni, lévén, hogy fiai is ellennének, ha van kivel mókázzanak napközben. (mondjuk egymással-nem? meg anyuékkal, barátokkal - minek ehhez állat? )
Tehát pótolta.
És a mienkét is.
Mától tehát van kutyánk.
Pincsiszerű apróság. (mindig is utáltam a pincsiket - most itt az idő, túl kell lépnem ezen is)
Lánykutyám se volt soha.
Most van .
Egy tenyérnyi szőrcsomó okos, szomorú kis gombszemekkel.
Ilyesmi:
És nyávog is néha, amit a cicánk, SZőr Nyafi igencsak nem vesz jó néven.
Amúgy kedves kis jószág. Manónak is tetszik. :-)
Hogy mi a neve? Majd a család nevezze csak. Én igyekszem hűvösen elhatárolódni, és csak a forma kedvéért mondogatom, hogy gyere kis Görcs, itt a tejcsi, meg figyelj Csöpi, ez a szőnyeg a tied, erre feküdj, meg ne fázz, figyu, mutyi, leszel te még kutyi is. Na és egyéb ilyen hasonló okosságot. Csak, hogy tudja, én vagyok a SZigor maga. meg a Főnök :)
(csak szólok, ma megsütött a nap, tegnap szabad napos voltam)
Csak megsúgom nektek, elkészültek a baracklekvárok, ott csücsülnek ügyesen, csinos kis üvegekben, egymáshoz simulva a polcon. Sőt, a paprikából lecsót is főztem be. Mármint télire. :-))) (Ha majd akkor jönnétek, veszek ám elő belőle, mert ezek nem olyan hétköznapi eltett dolgok, hanem különlegesek). Csak elmesélem azoknak, akik nem tudhatják, hogy a múlt heti ajándéknapom úgy született, hogy Hívatlan eldöntötte, túl sok barack terem az ő fáján, és elhoz nekem egy adagot. Nem riasztotta a Máv, se az átszállás, sőt arra is futotta az erejéből, szeretetéből, hogy maga köré szervezett még néhány kedves barátot, akikkel eltervezték, hogy lecsót főzünk együtt, de azt nem tudhattuk, hogy a kánikula is aznap látogat el felénk :-))). Tehát így kezdődött.
Különleges ínyencségek ezek, mert benne van Hívatlan szíve és a ti szeretetetek is. A csütörtöki nap derűje, a barátságok máshoz nem hasonlítható íze, a másikkal törődés és adni akarás, az összefogás, a meglepetés :-). És akkor még ugye, nem említettem a napot, az esőt, a szelet, az anyaföld erejét, ami a fát táplálta.
És raktam hozzá én is ezt meg azt, sőt lánykám is segített, utána meg jó alaposan lezártam, fejtjőre állítva betakargattam őket, hogy finom melegben álmodhassák meg saját álmaikat. Hogy alkalomadtán továbbadhassák nekünk :-)
A kép nem saját, úgy vettem kölcsön, csak az illusztráció kedvéért, mert mint mondtam, a telómról nem tudok mivel felrakni képet, mert valami madzag hiányzik :-)))).
Legyen nagyon szép hetetek! Ne feledkezzetek meg arról, hogy a szép és a jó dolgok körülöttünk vannak, csupán egy karnyújtásnyira, vagy egy pillantásnyira, csak fel kell ismerjük és be kell fogadjuk őket.
Azt mondják "nyugtával dícsérd a napot". Nos , én kérem nem adhatok nyugtát :-))). De mindenki megnyugodhat, dícsérem a napot, csak úgy magyarosan, minden flinc-flanc nélkül. Mert leszámítjuk a leszámítandókat, akkor ez egy nagyon jó nap. Tehát nem figyelünk arra, hogy reggel óta valami nyomásnövekedési probléma ütötte fel fejét a fejembe, azaz, feszít meg ilyenek, de hát ez van, na, ezt kell szeretni. Na, Manónak se tetszik ez a tömény meleg, de persze, azért ő is elfoglalja ám magát. Lerámol, kiborogat, kiborít. Én meg igyekszem tartani magam a napirendhez, azaz nyugisan reggelizünk, és egyebek, játékra is kell idő :-)))Közben meg pakolok, takarítok, sütöm a padlizsánt. (ja: Recept : én egy másra nem használt tepsit szoktam a gázlángra tenni-a nagyra-ezen sütögetem héjában a padlizsánokat.-Kint, tárcsán könnyebb. - Jó feketére, minden oldalukat. -Vigyázat! a szára szúr, és égethet, ajánlatos sütőkesztyűvel fogdosni -Azután kiszedem egy tálban kicsit hagyom pihenni-hűlni, de még melegében lehámozom róla azt a feketére égett héjat, utána fakanállal kopogtatva krémesre töröm. Sózom, durvára vágott hagymával vegyítem és pár csepp olajjal meglocsolva hűlni teszem. Addig kikavarom a házi majonézt. És már csak össze kell kutyulni és tádámm kész is.) Ezek közben persze leejtem a poharat, leverem a kistányért és elpottyantom a tojást, ami nemes egyszerűséggel kiröhög az előtte frissen mosott járólapról. Nem kell sok idő, Manó úgy dönt, hogy bebiztosítja magát , hogy az elkövetkező 7 évbe férjhez ne kelljen mennie, és eltöri a kedvenc tükröcskéjét. Szóval békés itthonléti idill, sülünk a zsírunkban, az idő meg könyörtelenül száguld. Almát megpucolom, lereszelem, megpárolom, csirkét pörköltösen főzőm, és gombával gazdagítom, utána petrezselyemmel, tejfőllel megbolondítom. Már csak nokedlit kéne szaggatni, de a ház már megint csupa ez+az, és Manó meg a széken ülve jól odarotyogtat. (Végre nem fekve csinálja, na, rendben ez még nem az a hely, amit szeretnék,de már a póz előre lépés. Most már rajtam a sor, csak kerítenem kell egy olyan régimódi, kivehető bilis széket- ha valakinek van ötlete beszerzésügyileg, nagyon szívesen venném-talán asztalossal kellene csináltatni???)- na, jó, gyerek be a kádba, szék ki, domesztosz, sika-mika, bennt a fürdőszoba átvedlik medencévé, minden csupa víz, Manó szabadon pancsizott. Igyekszem eltakarítani a romokat, szól a telefon, teljes a társaság, :-) Percek kérdése, és végre megjönnek. Lesem a párolt almát...Így is gatyarohasztó a meleg, ha most bekapcsolom a sütőt, itt meg kell majd dögleni. Mi legyen??? Szegények beesnek a nagy melegből a még nagyobba? és akkor ugye itt kínálgathatom a forró sütivel őket. Azt hiszem inkább kihagyom, legyek kicsivel kevesebb, így talán több, az fontosabb, hogy jól érezzék magukat, remélem jönnek ők majd akkor is, ha kevésbé lesz kánikula, és akkor majd bőségesebb kajákkal kínálom őket. Most meg csak így lightosan :-)))). Gyorsan újra felmosok, meg legyet írtok, és közben ugrándozom vigyorogva, fejemben valaki egész jól veri a ritmust és ámul, hogy én meg táncizom :-))). Aztán hallom a szomszéd kutya idegeneket jelez, de butaa !!! :-), hisz nem is idegenek :-))) hurrááá, megjöttek, itt vannak, otthonosan lépegetnek befele :-))) (utólag jut eszembe, hogy a kikészített rendes nacim a szobában maradt, és meg a szakadtfarmer rövidnadrágban, festékfoltosan ugrálok eléjük ). Júújjj, de jóóó, Péntekkém, hogy hiányoztál már, Hivatlanom, dejóó, hogy jöttél, jól vagy-e a nagy melegben? Szilvácska de rég láttalak! :-)), -mitttudén ezeket mondtam-e vagy csak éreztem, és Nahhááát! jééé, itt egy meglepi! Gagóó te is ! :-)))) És ölelgetem ezeket a kedves embereket, mondjuk nem tudom feltünt-e valakinek, ha örülök olyan kis béna és esetlenül suta leszek, csak vigyorgom. :-)) Na, végre behívom őket a nappaliba, és szólok Manónak, hogy gyere, nézd csak, ki van itt. Manó kijön, kissé meglepődik, pici helység jól tele van :-), megszemléli őket, utána felfedezi Péntekkét és szinte rohan hozzá, örömködni, majd Hívatlant is megkeresve vigyorog majd átveszi a mamutot, kutyust, pislog Szilvára-rég látta- megnézi magának Gagót is. Mondogatja, hogy hoppá, és fülig ér a szája, meg hümmög. Én meg figyelem Gagót, ahogy szakmai szemmel méregeti Manót :-), (na, megállj csak, kifaggatlak), és bevonulnak szépen könyvecskét nézni, Manó gyorsan leellenőrzi, hogy az új szerzeményen van-e emilcím meg ilyesmi, amiben www vagy kukac van- megnyugszik, rajta van, bolhányi ugyan, de megtalálja, de közben már indítani is kell újra a lefagyott rendszert, mert ő mutatja, hogy hogyan szokta nézni, kikeresni, letölteni, asztalra pakolni a kedvenceit. Gagóval közben "beszélgetnek", remek kapcsolat lett köztük pillanatok alatt. És igyekszem vendéglátni, de olyan jó, hogy itt ülnek, hogy olyan magnolisan sete -suta dolgokat művelek, de szólok, lányok, otthonosan, bátran, mert ugye a barátokkal csak fesztelenül, mit ide etikett :)))). Csak ülnék csendesen, nézném és faggatnám őket, kinek mi volt, van, hogy s' mint, de csak kevés kérdésre van idő, vagy van olyan, ami szégyenlősebb, elbújik, talán csak kettesben merne előbújni-na nem mintha titok feszülne bárhol is, csak olyan jó ez az együtt-lét, hogy a privát dolgokat inkább máskorra- jajjj, olyannagyon kár hogy nem mehetek a kétnaposra, csudajó lenne, kéne is ... Jaa, jut eszembe!!!! Nnna és most aztán szót emelek ám. Mi ez a nagy Szangriázós szöveg minden fele???hiszen csupán egy pohár volt fejenként,-) Kedves Szilvám, rajtad kívül, sajnos. :-). És beszélgettünk , alig kicsikét, erről-arról, és szörnyű dolog történt. Nem tudom, nem néztem a híreket, de elmondhatná valaki, hogy a tegnapi nap miért volt ilyen rövid??? szerintem lefelezték nagy titokban az órákat, vagy nem tudom, hisz alig jöttek, és már menni kellett. Pedig milyen jó lett volna, ha együtt várjuk meg, míg megenyhül az idő, és azt nem is tudjátok, milyen szép a naplemente nálunk ,este gyertyákat és fáklyákat gyújthattunk volna...Mármint a teraszon. :-)). És már mentek is el, én meg teletöltött szívvel néztem utánuk, jajj, mit érdekel, hogy éget a nap, odabennt olyan jó meleg van a szívem körül.
És a nap még véget se ért, a családom még ezután szállingózott haza és jöttek a kérdések :na, voltak? jó volt? mit dumáltatok, és ilyenek, és Ember is kérdezte, hogy a kecskeméti, hogy tudott eljönni, megint elmondta, hogy nnnna, lemegyünk ám egyszer, csak úgy és jól meglepjük a Zurát :-))). és hogy a Szépautós nemmment külföldre? és a szép szőke? hogyhogy még egyedül, hülyék a pasik!,Hmmm, és az új csaj?ja, Gagó-ja, aki olyan szép helyen lakik-szóval beazonosított mindenkit és sajnálja, hogy a 2 napost kihagyom, és azt mondta, levisz utánatok vasárnap- hoho de jön ám anyós!!! -"ja télleg, na majd máskor"- aztán este kiderültek még dolgok, hogy elseje az nem másodika, :-))) főleg nem ötödike :-))), és aki horkol nem fogad vendéget- vagy mi? ezt nem nagyon értem, de sebaj, :-), meghogy Bécsben az embereknek az idejével nem játszhat senki, szóval volt mindenféle érdekes dolog, telefonálások ide, meg oda, meg fura dolgok, meg ámulatok és beszélgetés kedvessel, és eszmefuttatások a rokonságról, a barátokról és számtalan gond és gondolat amik éjfélig ébren tartottak, utána meg jött a nagy szél, és kisöpörte a fájást a fejemből :-))) Köszi csajok a tegnapomat, remélem nem éreztétek rosszul magatokat, jösztök máskor is. : ))) Mi várunk.
"Nézd a világot: annyi milliója, S köztük valódi boldog oly kevés."
Mi emberek elég érdekesen vagyunk összerakva. Ugyanannyira kell nekünk a választott magány, mint a társaság. Hiszen ismered te is az érzést, ha egy csodaszép helyen jársz, -egyedül- megéled a hely varázsát, bejárod utcáit, tereit, és többnyire a saját belső tévelyedéseid is helyrekerülnek, szépen belesimulnak lelkednek a harmóniájába. Aztán, amint rendbekerült a dolog, azonnal a mai korunk gyermeke nyúl a telefonjáért, és hívja a neki kedvest, hogy tudod, ezt neked is látnod kell...Nem neked egyedül, hanem velem...pedig hiába ugyanaz az az utca , a másiknak soha nem lesz olyan fénye, de a késztetés mégis annyira erős, hogy megosszuk a másikkal az élményt, az eszmélést, a rádöbbenés helyét, mikéntjét. Persze nem baj ez így, csak valahogy mégsem átadható, vagy ha igen, akkor is csak részlegesen. Mert mindenki a saját szűrőjén át látja a világot és pont onnan, ahol épp van.
Elkanyarodtam. Arról szerettem volna írni, hogy milyen nehezen felszabaduló emberek vagyunk mi. Gúzsba kötnek minket belénk nevelt félelmek, jó modor és egyebek, életünk során beszerzett sérüléseinkből fakadó óvatoskodásaink. Félünk a szavaktól - amiket mi mondhatnánk ki, vagy amiket nekünk mondanak, félünk a kötöttségektől, a felelősségtől, a bizonytalantól és a biztostól, egy merő f-élő emberekként rohanunk bele a világba. Minél több a félelem, annál több a bevállalt, látszólag bátor tettünk. Mert önként, a saját akaratomból, a szabadság leple alatt bevállalhatom én az oroszlánt is. Az nem ugyanaz a tesóm cicájával, aki talán miattam ment világgá.Vagy a meggondolatlanul elhervasztott virággal, netán a hátán lebegő, túletetett aranyhallal. Lehetnek a vállalt feladatok a világ-(a többi ember) szemében a legnehezebb dolgok is , ha azt csak menekülésből vállaljuk, akkor szinte nem is érezzük a súlyát, és bármilyen dicsőséges is a megvalósítás, sajnos a győzelem íze szép lassan megkeseredik a szánkban. Saját kapott feladataink, amik a szűkebb és tágabb családunk, vagy a környezetünk, valahogy mindig magasabbak hegynek bizonyulnak. Ja, és akkor még nem is beszéltem az önmagammal folytatott vitáimról.
Ahogy harcolok, játszmázom, behunyom a szemem, vagy direkt, csúfondárosan újjal mutogatom: ott, látod, ott a hiba. (béna vagy, buta, alkalmatlan, neked úgyse sikerül...)
És lőn. A szavak beteljesítő ereje. Mennybe emel, vagy pokolra taszít, rajtunk múlik, hova rakjuk általa magunkat. Én jobb szeretek a kettő között. Emberként csetleni-botlani és remélni, hogy szemem megtartotta gyermeki tisztaságát és meglátja a valóban fontos dolgokat. A mindennapi élet szépségét, az elesett szenvedését, még ha csupán egy pillantásból csillan is vissza, vagy csupán a csönd jelzi, a dolgok valószerűtlenül egyszerű működését. Hogy tudjam a dolgom: adnom kell. Nem mert muszáj, mert ezt várják el, hanem, mert megtehetem. Mert van mit: önmagam, a figyelmem, a tapasztalatom. Tartozom . Minden jó szóért, mosolyért. És adnom kell mindenkinek aki szembe jön- aki rászorul, aki nem meri kérni sem.
És amint természetemmé válik az adás, úgy jön vissza hatványozódva. Mindig onnan, ahonnan nem várom, és újult erőt ad, hitet és energiát.
És tennem kell a dolgom: fel kell vállalnom kapott feladataimat, amikhez legkevésbé füllik is a fogam, mert csak azután lehetek igazán szabad. Ha már megtettük, azt ami kötelességünk, igazán, jó szívvel, utána a vállalt feladataink is könnyebbekké válnak, édesebbekké, mert végre nem valami helyett kényszercselekedtük, hanem igazán felelős emberként döntöttünk.
Ha meg csak menekülök, az eldugott babszemből égigérő paszuly lesz, ami a jövőm kilátását is eltakarja.
(Van még mesém, csak időm legyen: pl mit mire becsülünk )
Kedves Péntekke játszótársam ajándékot adott nekem, én ezt illendően köszönöm. Hétvégén melengettem, tegnap még nem volt netem, most itt az idő, útjára engedem.
Huncut kis játszótárs jó hosszú listát írt össze, és megtetézte kincskeresővel :-) tehát plusz egy kéretik .
Játékszabályok:
Tedd ki a díjat a blogodra.
Linkeld ki azt, akitől kaptad.
Nevezz meg legalább 3 blogot.
Hagyj üzenetet a díjazottaknak a díjukról.
:) Most vettem észre, hogy van még egy szabály, csak nem látszik, szóval, Neked eggyel több blogot kell megnevezned, mint nekem. Majd gyűlik szépen, mert mindig van még egy. Ha nem tudsz eggyel többet, keress. Aki keres, az kincseket talál.
Az meg szinte magától értetődő, hogy az általa jelöltek az én szívem csücskei is, de van még abban a csücsökben hely, nicsak:
Napfény
nappali álmok
Csipkék
Írásgyakorlatok,
Sicc
forgószellő
eliana
pipacs-gödör alja
röhögj magadon.
Ez a publikálás manó Műve! Én ugyanis csak piszkozatba mentettem, hogy amint időm adódik, majd linkelek ide, ahogy kell, és hasonlók, de őhuncutsága kikereste az előzményekből és lám, publikálta. :-))) Szerinte ez jó így .
Hát legyen. Linkek nélkül, kisbetűkkel. De szeretettel és kettőnktől :-)
Most jövök Péntekkétől- na, nemám élőben, csak blogilag. :-) Köszönöm nagyon szépen a továbbadhatót :-))) nagyon kedves!
Deee,
nem ez amit konkrétan írni akarok most. Illetve akartam volna tegnap,
meg előtte, de hát Magnoli tervez, szg meg ...vagy sztrájkol vagy
foglalt. Isten bizony megigértem magamnak, hogy
amint nem fog nagyon hiányozni máshonnan az ára, azonnnyomban, abban a
minutumban beruházok egy saját ici-pici , kicsi ügyes saját gépecskére,
lapikára pl :-))).
Szóval: elkezdtem az új rend-szert. Kb tartom az időpontokat is. Hááát mit mondjak? Manó nem is Manó lenne, ha ezt csak úgy sitty-sutty benyelné :-))) Tehát lázadozgat, de nem vészes, többnyire leszerelem, elterelem és bár nem erőltetem nagyon, de igyekszem minden nap kicsit komolyabban, hosszabban
a saját tervemet, akaratomat átvinni. Mondjuk ebben vannak ilyen
számára utálatos dolgok, mint fogmosás-áááá, hogy képzelem, hogy nem
csak bedugjuk, hanem még mozgatom is ezt az izét.Aztán mindenféle fura
katymaszok is jelentkeznek a tányérján, pedig ő aztán igencsak inti,
hogy nem kelll, nem ám inkább a kenyér kellene, és ez a budi dolog!
nahát, pedig haladunk, van, hogy a kedvemért ráül, de hogy nekem ez sose elég??? és alig marad olyan kis idő, amit csak úgy saját kedvére (pedig de, csak rövidebb)...
Szóval,
mostanában igyekszem szigorúbban venni a napirendünket-(aná, nekem se
tetszene, én is lázadnék ha más csak úgy elkezdené átrendezni az
életemet.)
Aztán
eljött a szerda, amikor amúgy is...Szóval, meleg, meg minden. És már
reggel óta mindenféle cécó, pedig ő csak a géphez szeretett volna ülni.
De bátyus már előbb ott volt, és naná, hogy nem adta át a helyét.
Közben meg, ugye, én nyaggattam ezzel-azzal - (a betűkirakót olyan
seperc alatt dobta össze, hogy csak tátott szájjal lestem- aztán
rámnézett komolyan-na most hagyj békén- nézéssel. ) Oké, mondom, nézd, csak, most dévédézhetsz, berakom neked a mulánt, de csak az első részt. Manó bemegy, becsukja maga után az ajtót-mostanában ez a hepp, kizár minket, ha durci.
Én elkezdem bepakolni a mosógépet, mert ha írunk ezekről, ha nem, sajnos csinálni kell, magától nem tisztul ám semmi :-).
Amint bepakoltam és elindítottam már jövök is ki(kb 5 perc-vagy annyi
se) , na meglesem a durcikisasszonyt, mondom magamnak, de a szobában a
mulán a cicát szórakoztatja, csak nézem, szólongatom, Manó nincs!!!!
kirohanunk az udvarra, naná, hogy nyoma se-jajjj, a kapu(ami egyébként
nehezen nyílik), most tárva-nyitva: Manó világgá ment. Egyszál
pelusban, mezítláb...És már nem is láttuk, hogy hol van, már a sarkon túl, a barátnőm háza előtt bohóckodott az autóüvegen visszatükröződő önmagának.
Persze, mondanom sem kell, neki van egy nagyon rendes őrangyala,
szerintem, most is fogta ám a kezét, így megúsztuk baj nélkül a
lázadást. (azóta komolyabban lessük és zárjuk a kaput)
Aznap még párszor faképnél hagyott minket, és kiment szétnézni az
udvaron. (Ő, aki egyébként csak kézenfogva és nagy kérlelésekre
hajlandó kijönni a házból.) Szóval jól megijedtünk,de azért csak örül
az ember, ha normálisan rosszalkodik a gyermeke. :-)))
Aztán
írni szerettem volna arról, hogy néha olyan kis butaságokon csúsznak el
dolgok. Mondjuk van két ember(nanáhogy van több is, de most csak ez a
kettő) és az egyik már nem
szereti, ha mindig neki szól a másik ezért -azért. Illetve szeretnééé,
csak már nem olyan, már nincs kedve, mért
nyaggatják már megint őt és így tovább. De alapjáraton egy kedves
ember, jólnevelt, jó képet vág, és csak magában fortyogva, egyre
nagyobbakat nyelve teljesíti a kívánságokat. Közben meg elkezd morogni a másikra. Mert nem meri felvállani a konfliktust-(ami talán nem is lenne az, sőt) -nem állítja le, nem mondja ki, hogy Nem.
Nem szakít annyi időt, hogy elmondja, nekem ez így sok, vagy most nem,
vagy ilyenek. Ehelyett meg szépen lassan meggyűlöli azt, aki miatt
kialakult ez a helyzet. És minél jobban haragszik magára, annál jobban
elfordul a másiktól. És minden haragját, kivetíti rá-mert így könnyebb.
Ő a hibás! -nanehogymáááén lennék?
A másik meg persze nem érti...Ehhez is ketten kellnek ám. Mert van,
hogy még nincs nagyon elmérgesedve, és egy tisztázó beszélgetéssel
helyre lehet tenni, és van, hogy már késő...
Késő-bizony,
tehát most nem is folytatom, csak viccesnek találtam, hogy Péntekke is
erről írt, pedig nem beszéltünk ilyesmikről, és nem tudom nála miért és
kiért indult el a gondolat, de biztosan más a sztory, persze ő egy
másik oldalról (Pest felől) :-) közelített.
És jutott eszembe számtalan... ááá, hosszú volt ez nap, ez a hét... Pedig még sok-sok minden lett volna, talán majd lesz is még...Ha nem azok, akkor mások :-)))
Nagyon szép hétvégét!
( ja, a dijat most kicsit melengetem, és utána adom csak tovább ám ! :-) Köszi mégegyszer! )
Csodálatos délelőttöm volt múlt héten. Megismertem egy csodálatos családot. Persze, sok mindent tudtam eddig is róluk, hála a blogbejegyzéseknek, de élőben persze minden több és jobb. A nappali álmok álmodóiról írok. Ők, akik olyan zavarbaejtő szeretettel fogadtak, hogy talán szóhoz se tudtam volna jutni, ha nem segítenek. De segítettek. Sokat. Felváltva mondták az infókat, férj és feleség, egy igazi egységként. Mesélték a Peti dolgokat és én csak tágra nyílt szemekkel hallgattam. Ahogy mondták. És közben a kis Peti ismerkedett velem. Lám, én, aki Manó által ismerkedem ezeknek a különleges gyerekeknek a világával, azt se tudtam hirtelen, hogy mit tegyek. Simogattam, közben meg ijedt a lelkem, hogy jajj, vajon szereti-e, de úgy láttam , igen, sőőőt még olyan igazi Peti puszit is kaptam, :-)))), és a sok érdekes, mindennapi tanács közben videót láthattam, ami a Koraiba készült, közben, persze a szívem szakadt meg a kis Pankáért, aki nem vette jó néven, a maga 2 évével, hogy én olyan elefántosan belerondítottam az ő családi szombatjába. Az idő csak úgy szárnyalt, azt hittem, hogy egy óra csupán, közben meg jóval több lett, de szívem szerint ott maradtam volna még sokat, lekuporodtam volna az egyik sarokba, és mint kiszáradt szivacs, csak úgy ittam volna magamba ezt a légkört, amit ez a két csodálatos ember teremtett gyermekeinek.
Aztán meg hazamentem, és Manó úgy örült nekem, ahogy csak ritkán szokott, és bújt, és simizett, mintha az életünk függne a szeretet-adásunktól. Mint ahogy függ is, na. És gyorsan, nekiestem, végigolvastam az egész anyagot, amit kaptam, miközben Manóm békésen a déli pihenőjét szuszogta mellettem, és jegyzeteltem, és hümmögtem, hogy jééé, nahát és ilyenek. Mert van az úgy, hogy ott vannak dolgok a szemünk előtt, csak a nagy figyelés közben nem látjuk őket.
És próbáljuk az új módszert. Manó mondjuk, kinevet, de csupán idő kérdése és ami működhet, abból lehet rendszert csinálni, abban meg rend van és az csak jó lehet, ugye :-). És kíváncsi lennék, hátha ezt megszokva,esetleg alkalmazná ezt, vagy a Pecs kártyákat, hogy könnyebben kommunikáljon. De ami számomra a legfontosabb, az a kitartás és a rendszeresség- mindkettő tulajdonság csak gyengén képviselteti magát jellememben, sőt néha az az érzésem, hogy Manó kellett nekem ahhoz, hogy egyáltalán ezt a két fogalmat megismerjem, és elkezdjem gyakorolni, na meg az alázatot, mert a napirend ellen mindig lázadt a lelkem, akkor tetszett csak, ha nem tartottam be :-), iker vagyok na, és az improvizációkat szeretem, nem a rutint, a taposómalmot. Jó, persze,most nem rólam van szó, és így egyszerűbb. :-)))
Puszi mindenkinek, vár a következő tennivaló :-) .
Nos, mint előző bejegyzésemből kiderült, reggel arra döbbentem, hogy az nlc-s keretem eltűnt. Ott álltak szépen sorban az írkálmányaim a háttér méhsejtes alapján. (Persze, csak a firefoxos böngészőn, mert az explorer és az opera rendben találta) Most láttam igazán, hogy ez így elég sötét. Aztán némi bütykölés után lett keret, de eltűnt a háttér. Néztem a ti oldalatokat, mindenhol minden rendben volt, tehát a hiba forrása szigorúan házon belüli.
A történet előzménye: tegnap Manónak nem volt túl jó kedve- nekem viszont lett volna dolgom. Eredmény : én nem haladtam, ő viszont hisztizgetett. Sőt, adott pillanatban egy kisebb lecseszés után nemes egyszerűséggel lenyúlta az üdítős palackot és szépen bepancsolta a málnaszörpöt az ágyába- ha már nem engedtem ki a medencébe, mondván, hogy hideg a víz. Úgy kell nekem- mit ellenkezem itt. Tehát teljes ágyneműcsere, ágyneműtartó kiürítés, kisikálás, jaja, a padlószőnyeg is kapott.
Ezek után leszidtam, és büntiből nem volt számítógép se. Egy kis ideig duzzogva lefeküdt, mímelve a nagy alvást. Délután, persze, engedtem egy kis mesenézést a gépen, már csak azért is, mert én 15-20 perccel előbb kellett induljak dolgozni, mint Nagylány hazaért volna. (Ez most ilyen szerencsétlenül alakult- apa vidéken-Nagytesó délutános, Nagylány lekéste a buszt hazafele.) Tehát Manó odaült a géphez, fülig érő szájjal rámvigyorogva integetett, én meg nagy gombóccal a gyomromban eltekertem, és alig vártam, hogy Nagylány a házitelefonról bejelentkezzen.
Tehát Manó nekiállt alkotni- szokott máskor is, pl első dolga, hogy a képernyőt átállítja, neki sötétebben tetszenek a dolgok, aztán letölt és elment neki fontos dolgokat. Tegnap viszont nekem rakott be valami szűrőt, :-) Okosfiam jött rá, hogy ennek köszönhettem a mai meglepetést. :-).
De, ha már így alakult, akkor mondtam, no, ideje újítani, és tadammmm, fiam megcsinálta. Most tehát így naplementézem :-)))
Úgy látom, nektek is tetszik :-)))- mert nekem nagyon. :-)))Ja, és Szilvácska, az a háttér, a hozzászólásoknál direkte ilyen, csak pont a lényeg nem látszik:-))) Nicsak:
Szóval a bejegyzéseknél ez a háttér :-)))). Csakhogy tudjátok , na.
Mert az jobb, ha tudja az ember. Nem úgy , mint én. Mert én sok mindent nem tudok ám. (kissé magam alatt lennék, ha hagynám, attól is, amit tudok, és attól is, amit nem) Szóval : Aug 1-2 nem tudom, hogy dolgozom-e, még nincs meg a beosztás, azt csak f.h. utolsó hetén kapjuk. De az viszont sejthető, hogy akkor akar jönni anyós. Vagy nem. Vagy de. Mert ő se tudja.Hát így én se. :-(
Ja, és azt se, mitől van izületi gyulladásom...már ha ez az, de sebaj, csak a mutató ujjam és az Achilles- ín környéke fáj, az meg csak igen kis része a teljes nagy egésznek :-)), kicsire meg nem adunk. :-)
Pusszantás hát mindenkinek, megyek, mielőtt még Manót magamra haragítom.
Azt még feltétlenül elmondom, hogy a szívcsücsök megvan, csak most még nem látható :-)) De ott csücsültök benne mindannyian. :-)))
Csak szeretném megköszönni mindazoknak, akik megtiszteltek az
azzal, hogy elküldték nekem ezt a rengeteg továbbított e-mailt ezen hosszú évek során.
A jóságotoknak köszönhetően: - Nem iszok Coca Colat, mióta tudom, hogy WC tisztításra használható. - Nem járok moziba, mert félek, hogy beleülök egy AIDS-el fertőzőtt tűbe. - Büdös vagyok, mert nem használok desodort, mivel rákot okoz. - Az összes megtakarított pénzem elutaltam kb 7000 alkalommal Amy Bruce számlájára, aki egy nagyon beteg kislány egy kórházban.(Milyen érdekes, hogy ez a kislány még mindig 8 éves 1995 óta...). - Az ingyen Nokia telefon sem érkezett meg soha, úgy mint a belépők a Disneyland-i hétvégére, amit nyertem - 170 alkalommal jutott a tudomásomra, hogy az MSN Hotmail törölni fogja a számlámat. - Most már azt is tudom mit kell tennem, hogy megtaláljam életem párját. (Elég, hogy a nevét leírom egy papírra és erősen gondolok rá, majd megvakarom a seggem vele az óra járásának megegyezően forogva egy Audi A6-os körül). - Felhalmoztam nagyjából 3000 évnyi balszerencsét, meghaltam vagy 167 alkalommal, leszáradtak a nemi szerveim, elmulasztottam életem nagy szerelmét kb 20-szor, a továbbított levelek miatt. - Már azt se tudom mennyi számlát kellett volna kapnom az MSN-től, mivel elvileg valamelyik augusztus 1-től fizetős lett!!! - És még mindig várom, hogy Bill Gates elküldje a vagyonát, amit már rég meg kellett volna tennie... NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM !
FONTOS: Ha nem küldöd tovább ezt a levelet 10 másodpercen belül legalább 8 500 000 személynek, akkor egy kék dinó sárga szarvakkal fel fogja zabálni az egész családod holnap 17:30-kor.
NA EZT KÜLDJÉTEK TOVÁBB!"
( Mellesleg én élvezem némelyik ilyet, csak nem igazán szoktam továbbküldeni)
Az élet rendszerint érdekes kis csavarintásokat hoz elénk, és kiváncsian lesi, hogyan lépünk tovább, hogy vesszük az ajándékokat és az akadályokat.
Most a lányomról írok. A nagyról. Diákként most is dolgozni akart a szünetbe, hisz vannak álmai, amihez pénz kell, és azt ő szeretné megteremteni. Meg az itthon punnyadás se volt túl vonzó a számára. Mint már említettem, ő először oda került dolgozni, ahol ma én dolgozom. Csakhogy mire megszokta volna, a cég szerződést bontott a diákszövetséggel. Addig már minden más állás el lett foglalva, hiába regisztrált be több diákszövetséghez, sajnos sehol nem volt már lehetőség.
És lám, milyen az élet! A szomszédasszonyom, az, az, akiről már írtam, hogy nem tudom megszeretni, meg nem találom rajta a fogást, és nem értem a viselkedését se a gyerekével, se a kutyájával, nos, ő egy nap alatt, első szóra beajánlotta a főnökének.
És azóta egy jó környéken lévő étteremben dolgozik kisegítőként, 4 órában, de többet keres, mint én. Kedves fiatal kollégái nagyon vegyesek, vannak köztük helyiek-értsd: pesti, van vidéki, van erdélyi és Ukrajnából jött magyar. Mind szorgalmasan teszi a dolgát, jó kedélyű és beszédes.
És lám a szokatlan, pörgős melótól fáradtan hazaérkező lányom mindennap vidáman meséli a benti sztorikat. Csakhogy! Tegnap szóba jött benn a tesó dolog, és ő mondta, hogy igen, van egy kisebb is, aki beteg. Magyarázza nekik, hogy mik a gondok, mire egyik csodálkozik, hogy jééé, a vízfejűség tényleg betegség????, ő azt hitte, ezt csak ugratásként mondják. És jön a másiktól a kérdés:" miért van otthon?? miért nem adjátok be olyan(keresi rá a jó szót) intézetszerűben, ott megoldják az ilyesmit." Nagylány pislog, lenyeli az első körben ösztönösen jött felháborodását, utána elmeséli azt a nyolc napot. És a nagy megrökönyödés után, amit szavai okoznak, elmeséli, hogy persze, biztos van más hely, ahol jó, ahol nem így bánnak velük, csak oda bejutni képtelenség, vagy legalábbis hosszú idő. "pedig nektek könnyebb lenne...jön egy halk megjegyzés, mire ő szintén mondja, hogy az nem olyan biztos, mert amit ettől a kicsi embertől kapunk, azt nem is lehet elmondani. És csak ámulnak-bámulnak.
Sokszor, sokat beszélgettünk itthon az emberek reakciójáról, legyen az megbámulás, megjegyzés. Mindig magyaráztam, hogy sajnos sokan nem tudják, hogy van ilyen, sokan nem értik, ismeretlen, ijesztő számukra az ilyesmi és ezért reagálnak rá furán, mert nem tudják mit is kéne tenni, mondani.
Környezetünk már megszokta, már nem fél, már rámer mosolyogni, elfogadja a közeledését -és persze, van aki természetesen veszi fel a kapcsolatot Manóval. De a köztudat még mindig túl keveset tud erről az egészről. Sokan a spártai módszert vélik ma is helyesnek-(ha nem elég tökéletes, akkor minek éljen)és ezt úgy mondják, mintha ezzel segítenének- és sajnálnak minket. Mi meg őket. Mert szerintünk, nincs tökéletes ember, így kinek van joga élni? persze, hogy mindenkinek. És szerintünk, aki nem tud feltétel nélkül szeretni, az szegény. Aki szegény, az a legszegényebb ugyebár. Manó gazdag. Csak ad, és ad, napról napra. Meg kell tanulnunk elfogadni, ennyi csak a dolgunk és segíteni őt, hogy sokáig adni tudjon.
És beszélni kell róla. Úgy, Manósan, szeretettel.
Írta: Magnoli Hozzászólások:4
Címkék: fogyatékosok és egészségesek
Értékelés: 5.00
Valahogy elmúlt egy újabb hét, minden nyomorúságával és őrületével. Remélem, ez már csak jobb lesz. Sőt. Már rögtön első nap ünnep : Manócskám ma délben 12 éves lesz!Persze, ő nem tudja, nem várja, vagy csak nem érdekli. Azért csak jó úgy tenni, tehát akkor is sütök egy tortácskát, és elfújjuk ketten a gyertyát. Csak ketten leszünk itthon ugyanis, úgy, mint akkor, csak ő meg én...
Kedves Kismadár, nagyon boldog Péter-napot nektek! Igen, engem is elszomorít, hogy Emesém nem várja az ünnepeket. De neki mindennap ünnep- olyan boldogan kezdi a napokat. Tehát,ha így nézzük, akkor mi gondoljuk rosszul. Mert nekünk kellene megtanulni, hogy nagy hálával, örömmel tehetnénk mindennapunkat ünneppé.
Mostanában nálunk az egész család Manón kívül dolgozik. Mindenki, megy, teszi a dolgát, jön haza, fáradtan. A pasik, ugye, ezt már jó ideje teszik, most Nagylányom is beállt a sorba, étteremben dolgozik, mint kisegítő. Meg mint diák, ugye, ma először évzáró, bizi átvétel, azután meló. Mikor én elindulok, ő még nem ér haza. Manónak valahogy úgy látom, nem tetszik ez az új rendszer, ő azt szeretné, hogy vele, csak ráfigyelve, sokat-sokat. Persze első sorban tőlem várja, de a többieket is nyaggatja, rángatná őket, vagy hízeleg, dobálja a puszikat. Csak hogy Vele foglalkozzanak. Vagy hagyják legalább azt tenni, amit ő akar.(Pl.gépezés, dvd nézés)
Sajnos, nem mindenki partner ebben. Sőt, van akitől én meg jól kiborulok, mikor még panaszkodik is, hogy de hisztis lett! pedig dehogy, illetve de, csak az a baj, hogy ez csak lázadás a Manó részéről, és okos felnőtt ezt nem akarja megérteni, inkább hatalmi harcot folytat, csakazért is, és én üvölteni tudnék. Mert dekár, hogy nem egy kép , amit csak úgy be lehetne keretezni, és ott maradna, csöndben lógva...
És azt is unom, hogy rossz a kocsi, hogy nincs egység a telefonomon, és ha Manónak volna fontos, akkor "most nem jó", és le van tojva és oldjam meg egyedül- ja hogy nem lehet, sebaj... A dolgok meg csak tolódnak, és jönnek a problémák, egyik a másik után, és még közben hátulról hallom vissza, hogy ugyanmááár hova megy a pénz. Kérdezném, hogy melyik, de néha már arra sincs erőm, idegem.
Pedig vannak jó dolgok. Manó jókedvűen játszik, ha leülünk- berakosgatja a betűket, formákat a táblácskákba, építi a tornyait, firkál a zsírkrétával, néha a ceruzát is megfogja, egy-egy vonalat húz vele. Meg nagyokat nevetve labdázik, sokszor sétál is, ha nem esik az eső, és újabban az üdítős kancsóból próbál egyedül tölteni a pohárba. És nevet, táncol, "mondókázik" meg számol, és napozik- mármint sorolja a napokat. Csak ezekhez mind kell valaki, aki ott van, és figyel, és együtt örül, együtt játszik. Ilyenkor még félrenézni se szabad, mert két tenyere közé veszi az arcomat, és visszafordítja a fejem. És ölel, és bújik, és még a babái is szeretnek-kétoldalról szorítja őket az arcomhoz és szeretettel hümmög hozzá.
Jól kipanaszkodtam most magam-pedig ezt múlt héten kellet volna, apró részletekben, mert jutott mindennapra valami. De most bebatyuztam az egészet, és leraktam, hogy könnyebben kezdjem a hetet. (De jó lenne lebújni egy kicsit és jól kisírni a fájdalmakat, de a könnyek csak elindulnak, majd megállnak, és a fránya gombóc ott marad, nagyon nyom már)
És most irány a dolgomra, jajj, mit főzzek???, valamit,bármit, meg amúgy is a torta a lényeg, és kimegyek, és nagy csokor margarétát , napvirágot szedek, hogy valahogy vídámabbá tegyem a lelkem.
Mert jó, hogy van a mai nap, ami ünnep, még ha tele van fájdalommal is, de ott az a szempár, az a két kicsi, ölelő kar, az nagy szeretet, amit ajándékba kaptunk, és amire talán nem is vagyunk méltók. Puszi mindenkinek.
Egy gyűlést tartottak a Földtől igen messze. "Megérett az idő egy újabb születésre." - Így szóltak az angyalok az Úr trónusához, fentre - Különleges gyermek, szüksége lesz sok-sok szeretetre. Fejlődése tán nagyon lassúnak tűnik majd S bizony sok külön törődés kell majd neki Az emberektől, akikhez az Úr őt rendeli. Talán nem szaladgál, nem mosolyog, nem játszik soha, S nem tudható, merre kalandozik gondolata... Ehhez-ahhoz nem tud majd alkalmazkodni S az okosak 'fogyatékosnak' fogják nevezni. Vigyázzunk hát, hová vezéreljük lentre, Szeretnénk, ha tartalmas élete lenne. Kérjük, Urunk, keress neki olyan Szülőket, kik felnevelik gondosan. Hogyan is tudnák azt azonnal felfogni: Milyen nagy szerepet fogsz rájuk osztani... De ezzel a gyermekkel, kit küldesz nekik fentről, Sokkal erősebb hit - s gazdag szeretet jön! És átérzik hamar: mily titkos kiváltság Kezük közt vigyázni az Ég ajándékát. Hiszen édes terhük, méla szelíd, gyenge Az Égnek különösen kedves gyermeke."
Először is mindenkinek köszönöm a kedves köszöntéseket, nagyon drágák vagytok.
Mostanában alig ülök géphez, akkor is csak olvasni jövök.
De ma már kissé unom az esőt, gondolom, vagyunk így néhányan, ezért keresgéltem valamit, hogy ne zsörtölődjek.
Most ezt találtam:
A vak leány Volt egyszer egy vak leány, aki gyűlölte magát amiatt, hogy vak volt. Mindenkit gyűlölt, kivéve a kedvesét. A fiú mindig vele volt. Mondta egyszer a barátjának: - Ha láthatnám a világot, hozzád mennék feleségül. Egy napon valaki ajándékozott neki egy szempárt. Amikor levették szeméről a kötést, láthatta az egész világot, beleértve a barátját is. A fiú megkérdezte: - Most, hogy látod a világot, hozzám jössz feleségül? A leány a fiúra nézett, és látta, hogy vak. A lehunyt szemhéjak látványa szinte sokkolta. Erre nem számított. Az a gondolat, hogy az élete hátralévő részében ezt kell nézze, arra a döntésre vezette, hogy visszautasítsa a fiút. A fiú csendesen könnyezett, majd pár nap múlva írt néhány sort: 'Vigyázz jól a szemeidre, mert mielőtt a tied lettek, előtte az enyémek voltak.'
Valahogy így működik az emberi agy, amikor megváltozik a helyzetünk. Csak kevesen emlékeznek arra, milyen volt az életük azelőtt és ki az, aki mindig mellettük volt a nehéz időkben. Az élet ajándék. Ma, mielőtt kimondasz egy bántó szót, gondolj azokra, akik nem tudnak beszélni. Mielőtt panaszkodsz az ételed íze miatt, gondolj azokra, akiknek nincs mit enni. Mielőtt panaszkodsz a férjedre vagy a feleségedre, gondolj azokra, akik Istenhez fohászkodnak, hogy legyen társuk. Ma, mielőtt panaszkodsz az életre, gondolj azokra, akik túl hamar mentek el a másvilágra. Mielőtt siránkoznál amiatt, hogy túl nagy távolságon kell vezetned, gondolj azokra, akik ugyanezt a távolságot gyalog kell megtegyék. És amikor fáradt vagy és panaszkodsz a munkádra, gondolj azokra a munkanélküliekre, akik szívesen végeznék a Te munkádat. És amikor gyötrő gondolatok rosszkedvűvé tesznek, mosolyogj egyet és gondolj arra, hogy élsz és csodálatos, ami körülvesz.
Ja, azt mondtam, hogy jövőre, a múzeumok éjszakáját szeretném végigélvezni! Úgy, hogy ott, sétálva, ámulva, élvezve, netán veletek együtt. :-) (most Elianat olvastam még inkább tudom, hogy csak jó lehet)
Ma azt hiszem ajándékot kellene ide tennem minden erre tévedőnek.
Mert most túlcsordul a lelkem, osztanám szép ezt a csodás boldog érzést, jusson mindenkinek. Mert ez a hét maga egy kis csoda.Úgy tűnik, a nagy Játékmester megelégelte a lemerülő tartalékaimat és töltőre rakott. És jött mindennap egy kis szeretetmorzsa, vagy volt, hogy falatnyi, néha még több is, mint ami egyszerre befogadható. Ezért osztanám, szívből, két kézzel.
Mert már hét elején apám felhívott, hogy sok szülinapot. Így, szó szerint. A román nyelvben azt mondják,(élj) sok évet -szó szerinti fordításban. És ő ezt a nyelvet tanulta elsőnek, anyja nem merte anyanyelven tanítani, olyan idők jártak akkor. Magyari névvel- kissé abszurd ugyan. De hát a helyzet is az volt. Na, nem kanyarodom el!
Nővérem is írt, ő azt mondja evezzek ki a bajok labirintusából. :-) Mondjuk ő folyton olyan vizeseket ír, mint ússzak az élet óceánjába, és ilyenek. (közben, naná, hogy tudja, hogy nem tudok úszni-mondjuk evezni szeretek :-))). Ja és leírta, hogy jó neki, hogy én vagyok . Ennek nagyon örülök, és szeretném, ha csak ici-picit is komolyan gondolná. De hisz leírta, na nem is nyígok, elfogadom, örülök. Mert szeretem őt, minden furcsaságával együtt, vagy mindennek ellenére, na.
Párom meg egész hét elején azon ügyködött, hogy bulit szervez nekem, meglepetéseset. És elhív mindenkit, és felhívta Péntekkét, -akiről azt hiszi, hogy virágokat szállít-hogy ezt honnan szedte???-azt hiszem Forgószellőről meséltem valamit a virágokkal kapcsolatosan, és így összekeveredett nála a dolog - szóval, a régi barátaink mellé ő eldöntötte, hogy összehívja az újakat, a neteseket is. :-). Kedves gondolat volt, de végeredmény ijesztő- hisz legalább 40 fő lett volna a végeredmény, és a mostani helyzetünkből adódóan, olyan zsíroskenyeres buli lett volna(-max), ami nem baj, de lett volna meghívott-nem az én barátom-aki ezt nem nézte volna jó szemmel. És lett volna olyan is, aki ...nna, szóval, csak akkor érzi jól magát, ha sok a pia, és akkor ő kiabál, és tör-zúz - na mondjuk, tőle is felállt a szőr a hátamon-bár a feleségét nagyon kedvelem, csak az ilyenek neki se kellemesek. Szóval, nagylánnyal csak reménykedtünk, hogy valami porszem csak kerül a dologba, és a nemkívánt helyzetek elmaradnak, aki meg jönni akar és tud, az úgyis benéz, máskor is így szokott ez lenni, meghírdetett buli nélkül is. :-). És lőn! :-) Nagy buli elmarad, aki erre téved, az meg jöjjön be bátran.
Ja és szépen sorban jönnek az sms-ek, emilek :-), hívások, és kaptam reggel kávét, és virágot, és szeretetet és ennél több mi is kéne?
Köszönöm hát a kedves szavakat, a virágokat, a jókívánságokat, a Marospartot-jajj, ez nagyon kedves volt!- és azt is elmondom nektek, hogy kaptam ilyen vicces kérdőívet, hogy meddig fogok élni, és ott 84-et jósoltak. :-). (bőven elég, köszönöm)
tehát fogadjátok szeretettel a csomagot, amit iderakok nektek, és találjatok benne azt, amire a legnagyobb szükségetek van.
Nagyon szeretem, mikor sikerül olyan emberekkel találkoznom, akikkel értjük egymás ki nem mondott gondolatait is. Ma szuper napom volt! Csak mondom nektek, hogy köszi. :-) Mert volt egy nem szeretem dolgom, de mivel az ilyen muszáj-dolgokat utálom, hát jól kitaláltam, hogy mellécsempészek egy kis jót- aztán nagy lett belőle :-).
Szép ezekben a blogtalikban, hogy előtte olyan dolgokat tudunk meg, amiket legritkább esetben mesélnek egymásnak ismerős emberek. Mi meg szépen kitárjuk szívünket, életünket, mesélünk magunkról, sokszor a hallgatásunkkal is, és mivel figyelünk egymásra, lassan elkezdjük venni egymás rezgéseit, energiáit. Beengedjük egymást lelkünk legféltettebb bugyraiba, megharcoljuk úgy a kisebb-nagyobb harcainkat, hogy közben érezzük, nem vagyunk egyedül, van, hogy mást is hasonló cipő szorít, vagy teljesen más, de a lényeg, hogy megfojuk egymás kezét- virtuálisan, megsimogatjuk a másik fájó homlokát, vagy együtt örülünk-és lehetek én rosszkedvű a magam bajától, látva a más örörmét, nekem is kisüt a nap.
Aztán ilyen bensőséges kapcsolattartás után, azt hiszem eljön a pillanat, mikor úgy érezzük, ez előtt az ember előtt, aki már látta lelkem meztelenségét, bevállalom az arcom is, és tényleg kinyujtom a kezem, fogd meg, én is a tiedet, máris erősebbek vagyunk. Néha van az úgy, hogy az illetőhöz elképzelünk egy kinézetet, ami persze, nem pont olyan, mint a valóság. Csak mikor az érintés mozdul, akkor tudjuk, nem tévedtünk. Meg amikor belenézünk a másik szemébe.
Ma érdekes volt belenézni a szép kék szempárba, első látásra döbbeneten ámultam, egy nagyon régnem látott nagyon kedves ismerősöm (gyermekkori szerelmem anyukája) mosolygott át a kékségen. Persze, hogy a két személynek abszolut semmi köze egymáshoz, az a régi szempár nem tudom, hogy ragyog-e még. A most megismert viszont ragyok, szikrázik, villámlik, néha párásodik.
És persze, volt koffi :-) , meg duma, meg ilyenek.
És már megint rövid volt az idő, nekem indult a vonatom, de a Meglepi , akit ugyan lebuktattunk lányommal, ő remélem jót sétált, beszélgetett a "régi"- új barátunkkal távozásunk után. Én meg nem tudok aludni, mosolygok, rakom ide-oda a történteket, és lassan itt a reggel, hozzám jön egy másik jóbarát, holnaputánra is-mondjuk ő nem ilyen "cyberes" ( :-) bocsi.) Márminthogy őt az életben ismertem meg és 15 év alatt jutottunk el lelkiekben oda, ahova Veletek 2 év alatt.
És nem is mondtam, olyan, de olyan kedves dolgot kaptam amit nem lehet megvenni, se csinálni.
OLYAN JÓ EMBERNEK LENNI! :-) Persze, ha meglátjuk a másik Helló-s tábláját :-)
